-1 ℃ – Klárinak kurvavére van – jelentette ki megmásíthatatlannak tűnő magabiztossággal András, akit a mi mélyen megvetett alpári köreinkben rozoga testalkata ellenére is Szilajnak neveztünk.
Az említett, megingott társadalmi állású férfiú hajlott hátú, erősen rövidlátó, torzonborz figura volt, aki beszéd közben úgy tekintgetett széjjel begyulladt, véreres szemeivel, mintha minden pillanatban ki akarna szaladni a világból.
– Amolyan fehérmájú – fűzte hozzá eltűnődve és összébbvackolódott abba a rovott múltú vasutaskabátba, amit csak néhány napja lopott a rendező-pályaudvaron. Redves, fagyökérhez hasonlatos kezében, amelyből egy jobb érzésű ökör nem vette volna el az abrakot, borosüveget szorongatott, aminek már csak az alján lötyögött némi kerítésszaggató.
Már erősen csendesedett a városi zaj. Ide, a szállásunknak kinevezett lakatlan épület alagsorába csak egy-egy villamos sírós csikorgása hallatszott le, meg a nagytestű autóbuszok falakon is áttorpedózó dübörgése.
– Szenteste van – mondta elmélázva Szilaj, kitekintve a gyönyörűségesen hullámzó hóesésbe. Olyan ember volt ő, akinek hangulatváltozásait az együtt összecsavargott másfél hónap alatt sem tudtam igazán megérteni.
– Az – válaszoltam lakonikusan és úgy pislogtam szőrből és ráncból összetákolt ábrázatára, mint varjú a csontra. Nem a beeső utcalámpák fényében kísértetiesen csillogó borosüveg tulajdonjogát sajnáltam tőle, inkább váratlan dühkitöréseitől tartottam. Hiszen csak tegnap történt, hogy heteken át eltúlzott szeretettel dajkált macskáját, mit világító zöld szeme miatt Parázsnak nevezett, tébolyult hangulatában úgy vágta a falhoz, hogy gerinctörten szenvedett át a másvilágra. Aztán persze illendően elsiratta.
– Itt fagyunk meg, fiúkám! – zökkentett ki ábrándozásaimból. – Már a lélek is vacog bennem – tette hozzá elgyötörten. – Nyakolaj kellene. Mindegy, hogy mi, csak ártson.
Könnyű azt mondani – meditáltam magamban és arra a félmaréknyi aprópénzre gondoltam, amit majd az Óvó Madonna templom éjféli miséjén kívántam felajánlani a feltétel nélküli szeretet képviselőjének.
Szegények voltunk, elesettek. Annak ellenére nem volt pénzünk, hogy én szinte napi rendszerességgel látogattam anyámat váltakozó összegű gyorssegélyekért. Ő akkor már a Szent János kórház elfekvő osztályán várta az elkerülhetetlent. Szegény úgy tudta, hogy egyetlen, jól nevelt fiacskája szorgalmasan és eredményesen tölti gyakornoki idejét annak a folyóiratnak a szerkesztőségében, ahonnan túlságosan is szabadelvű magatartásom miatt drámai tömörségű indoklás után eltanácsoltak. Persze itt-ott azért megjelentek az írásaim, ám valójában a szerényen csordogáló honoráriumok mellett éjszakai hólapátolásból, üveggyűjtésből és a naivan jó szándékú emberek lelejmolásából tartottam fenn magam.
– Meg lehet próbálni – jelentettem ki a lelkesedés minden jele nélkül, mert azt azért tudtam, hogy a valószínűség-törvény szerint a kísérletek száma egyenesen arányos az esély nagyságával.
Néhány szakavatott mozdulattal szalonképessé tettük öltözékünket, ami nagyjából abból állt, hogy kabátjainkról leráztuk a pince szemetének vastagját. Szilaj még mohó, szomjas kortyokkal kiitta üvegéből a maradék bort, majd mint valami különösen kedves és értékes emléktárgyat, a pince legtávolabbi sarkába helyezte. Talán gondolt a holnaputánra is...
Kibuktunk az ünnepélyes csendességgel hulldogáló hóesésbe. Az utcák csendesek voltak, mint az örökre megalázottak erőtlen akarásai. A sok hó süketté tette a tájat.
Céltalanul, feleslegesnek látszó lendülettel indultunk a mégis csak reménnyel kecsegtető belváros felé. Az a néhány, sietősen botladozó ember, aki jól szabott, meleg télikabátokban igyekezett otthona felé, olyan tekintetet vetett reánk, mintha legalábbis súlyos sértésekkel dúltuk volna fel ünneplőbe öltöztetett lelke áhítatát.
Le voltunk robbanva, de nagyon.
Szilaj nem szólt hozzám és én is hallgattam. Az utunkat szegélyező csodálatosan fényes ablakszemeket bámultam, amelyeken túl elegáns ruhákban feszítő felnőtteket és gyerekeket láttam, meg nagyon is csillogó karácsonyfákat, amik engem az egyszer volt nagyanyó-mesék szelíd tisztaságára emlékeztettek.
– Rohadt egy világ! – köpött maga elé Szilaj akkorát, mint egy kiterített cselédkönyv. – De azért ne aggódj, fiúkám! Lesz itt tintoretto elég. Csak bírj vele. Akkorát iszunk ma még a Becsületsüllyesztőben, mint egy uradalmi polyvásökör.
– Jó, jó – dünnyögtem. Hittem is, nem is, amit mondott, mindenesetre meggyorsítottam a lépteimet, mert a teljesen elázott velúr félcipőmbe már irgalmatlanul fázott a lábam és úgy remegtem, mint a vérszagot érző vadászkutya.
Azon olvasóim kedvéért, akik valamely hanyagul könnyű tájékozatlanságuk okán nem ismernék a Becsületsüllyesztő nevezetű vendéglátóipari egységet, szóval azok számára szükségesnek tartom néhány szóval lefesteni utunk végcélját.
A fent nevezett nem kifejezetten kulturális célok érdekében alapított intézmény letagadhatatlanul egy negyedosztályú kocsma volt. Szűk, mocskos, amolyan barlangszerű helyiséget képzeljenek el, ahol mindenki tegezett mindenkit, és ahol a sanda csapos, aki amúgy a fél fülére egy kissé süket is volt, csupán kétféle pálinkát és olyan minőségű bort tartott, mit csak a bádogpult szélére helyezett cserépedényben tárolt kristálycukorral elegyítve lehetett elfogyasztani. Pedig nem kifinomult ízlésű, miseborokhoz szokott emberekből verbuválódott a törzsközönség. Ellenkezőleg. A társadalom azon rétegeinek volt ez kipróbált és jól bevált tartózkodási helye, akiket esztétikai és közegészségügyi szempontból máshol már nem tűrtek meg. Hajléktalan, csupa-csont, csupa-bőr valamikori egzisztenciák, tisztességtelenségben megőszült, minden hájjal megkent, kiöregedett valamikori bűnözők alkották a derékhadat, de természetesen a feltörekvő nemzedék is képviseltette magát.
Ide nyitott be szerény személyemet a háttérbe szorítva Szilaj. Egy pillanatra elcsendesedett a benti zaj. Mindenki ránk, a belépőkre nézett.
Ahogy végigtekintettem a tisztelt kollégiumon, ahol én magam sem voltam teljesen ismeretlen figura, szinte megbabonázott az a könyörtelen elszántság, amely az ott hadonászva magyarázó emberekből sütött felém. A szinte már tudatosnak tetsző önpusztítás látványától a megcsömörlöttek alig leküzdhető hányingere hatalmasodott el rajtam. Kivert a veríték, de alig hiszem, hogy ennek a sarokban erőtlenkedő dobkályha lett volna az okozója.
– Ide gyertek, Szilaj! – rikkantotta el magát egy hegyesre pödrött bajszú cigányember, akinek úgy csillogott a szeme, mint a vizes kőszén. Társaságában egy rosszul összekötözött batyuhoz hasonlatos asszonyszemély is álldogált, aki előrehaladottnak látszó kora ellenére is úgy ki volt festve, mint egy plakát.
– Azt a régit tudod-e még? – kérdezte invitálónk és egy borotvapengét vett elő nagyszámú zsebeinek egyikéből.
– Előbb innék valamit Jánoskám – rebegte kiemelkedő színészi átéléssel a cimborám –, de sóherek vagyunk.
– Farolj csak Berta – taszított nagyot a férfi a nem kifejezetten ápoltnak ítélhető nőn, akiről kevesebb tapasztalattal rendelkező polgár is megállapíthatta volna, hogy a legősibb mesterség művelője. Persze nem bölcsőringatásra gondolok.
Rövid idő múlva Berta asszony felszolgálta a csorba szélű poharakban a pálinkát, s közben úgy vigyorgott rám, mintha meg akarna harapni. Ettől végleg megcsikordult bennem a lélek, hiszen anélkül is olyan izgató volt számomra, mint egy tégla.
Aztán ittunk. Pálinkát. Gyakran és sokat.
Nem mindenre emlékszem. Arra eszméltem fel, hogy népes társaság áll körül bennünket és Szilajt bámulják, aki szájában a cigányember borotvapengéjét forgatja. Épületes látvány lehetett, mert olyan lelkes elszántsággal biztatták cimborámat, mint az elektromos nyulat űző agarat szokták a távoli ködökbe vesző Albionban.
A baj akkor történt, amikor a már amúgy is bizonytalan lábakon álló Szilajt mutatványa közben a felhevült szurkolók hátba veregették.
...Aztán már csak a szájából ömlő sűrű, bíborszínű vérre emlékszem, és arra, hogy a mentőben a Mennyből az angyalt énekeltem, miközben eszelősen szorítottam tenyeremben azt a félmaroknyi aprópénzt, amit az Óvó Madonna templom éjféli miséjén kívántam felajánlani a feltétel nélküli szeretet képviselőjének...
(1995/1-2)
Rab Imre
| Cikk nyomtatása
Megosztás
