Erről értesítést kapnak: az állami gyermekmenhely igazgatósága (Szeged) és a városi árvaszék Makón, valamint az anya, Makó, Rákóczi u. 26. szám alatti lakos. Makó város árvaszéke 1949. szeptember 21. Előadó árvaülnök: (Aláírás)”

Anyám
Megfosztott az örömtől, és mindattól, ami teljessé tehet egy embert – a szeretettől. E nélkül pedig az érzékeny kis emberkék csak rettentő erőfeszítések árán tudják a szeretet önmagukban sokszorosára növelni, és azt át is adni másoknak. Anyám hiánya volt az életem legnagyobb vesztesége. Ezt 39 év óta megszokhattam volna, de nem tudom. Amikor meghalt, alig volt 34 kiló. A valamikor szép és tehetséges fiatalasszony kiköpte kavernás tüdejét. Elvett tőlem minden emberi melegséget, életem elején. Ezért vált legendává, és talán azért emeltem olyan magasra, hogy általa én is emberibb lehessek.

Apám
Nyár van. Hatalmas gesztenyefák alatt mezítláb rohanok a Rákóczi utcán végig. Ötéves vagyok, fiúsra vágva a hajam, mint minden testvéremé. Egy napozó a játékba estig megteszi. Tenyeremben ott lapul a húszfilléres, az ánizsos fekete cipőfűzőcukor ára. A sarki boltban vegyes illatok terjengnek. Boldogan szippantok a levegőbe. Cukrot veszek. Aztán, uzsgyi, szaladok a Petőfi utcán, a Régiposta utcán, és már ott is állok a sarkon. Nézem a városháza kapuját. Ott dolgozik Édesapám. Tisztviselő. Így várom minden nap, ha esik, ha fúj, én ott vagyok és ugrok a nyakába…

Istenem, ez pontosan 1947-ben volt. Negyvennégy éve nem öleltem meg az apámat. És már soha többé nem is fogom, mert halott. Már 1949-ben elhagyottá nyilvánítottak bennünket, de csak 1950 őszén kerültem fiútestvéremmel együtt az újszegedi átmeneti intézetbe. Anyám akkor már fertőző tbc-s volt, kórházba nem ment, szanatóriumi beutalóját egy magas fekete vázába dugta, a kombinált szekrény tetejére. Húzta, halasztotta az időt, kapaszkodott a négy kisgyerekbe, akiktől minden orvosi meggyőzés ellenére megválni egyszerűen nem akart. Bajok özönét zúdította ránk. Már mindegy volt neki minden. Kilátástalan anyagi helyzetünkből nem látott semmiféle kiutat.

Apám, a városháza pénzügyi tisztviselője volt. Egy nyári délután kerékpárral, horgászfelszereléssel a vállán elment, és nem jött vissza. Napokig kint ültem a küszöbön és vártam. Anyám sírt, rokonok, idegenek járkáltak a házban. Olyasmiről beszéltek, amit nem értettem. Én csak ültem a küszöbön és néztem a sarok felé, hátha feltűnik fáradtan, fehér kis vászonsapkájában, örökké rám mosolygó arcával, de nem jött. A riadalom pedig egyre nőtt. El kell adni a házat. Még nem jártam iskolába, de írni már tudtam. Anyám kitámasztotta a keménypapírra írt mondatot az ablakba:
EZ A HÁZ ELADÓ.
Nagy, háromszobás ház volt, virágoskerttel, gyümölcsfákkal. Anyám hozománya. A virágos pléhdobozból lassan kifogyott az utolsó fillér is. Az utcai szoba zárva, az esős, hideg őszben éhesen rugdostuk a pléhbögréket, ugráltunk a kibontott ágyakon. A húgaim – két-három évesek – bömböltek, vagy verekedtek. Lábszáruk, talpuk hidegét még most is érzem. Tarjagos lilák voltak.
Két hónap múlva széthullt a család. A házat negyed áron egy félkarú ember vette meg. Tizenkétezer forint abban az időben nagy pénz volt. Rövidesen lehurcolkodtunk a református temető mellé, anyám húgához, amíg valamennyire rendeződik az életünk. Ő féltve a gyerekek egészségét, egy padlózott, kertre néző kamrahelyiséget bocsátott rendelkezésünkre. Fél évet éltünk itt. Szegény anyám ez idő alatt gépelni tanult, babafejeket festett százával megrendelésre, és ott száradtak spárgákra kicsipeszelve az első új címerek is. Evvel is keresett valamennyit. A ház árából felöltöztetett bennünket, új nagykabátokat, meleg mackókat kaptunk. A többi pénz a nagynénihez került lakbér és „bármi történik” esetre. Mi hárman anyával egy ágyban aludtunk. Én mellette, a két húgom lábtól, a bátyám meg a téglákra fektetett ajtón. A kombinált bútorokat is eladtuk, nem maradt másunk, csak a legszükségesebb. Anyám tudta, hogy előbb-utóbb csak elválasztanak tőle. Nélkülöztünk ott is eleget. Már olyan beteg volt, hogy felkelni sem tudott. Azt tettünk vele, amit akartunk. A szájrúzsait szétnyomkodtuk az ajtón, a körömlakkját egymásra kentük. Emlékszem, az utolsó négy liter tejbe belelépett a legkisebbik húgom. Aznap még tejbegrízt sem ettünk. Életünk kálváriája nem ekkor kezdődött, hanem apám meggondolatlan lépésével. A többi mind már csak a következménye volt. Mentegetném, de nem tudom. Már 1948-ban inni kezdett. Vadászni, halászni járt, napokig nem jött haza. Én szaladtam érte a sarki Maros kocsmába.
– Hívd haza, menj, kislányom, neked hazajön.
Este tíz órakor, szívdobogva, mezítláb rohantam a kocsma felé. Úgy éreztem, hogy valaki követ. Nagyon féltem. Pedig csak a lombok susogtak. Bent zaj volt és füst. Könnyen megtaláltam az apámat. Éppen a cigánnyal muzsikáltatott. Az ölébe húzott, megcsókolt, és elém tartotta a poharat
– Igyál, ha szeretsz!
Még most is emlékszem a kérlelő mondatra:
– Édesapám, tessék hazajönni. Azt üzeni anyukám, drága édesapám, tessék hazajönni!
Aztán megjött hajnalban és nekiesett anyámnak. Annak orrán-száján dőlt a vér. Mi húztuk le az ágyról és locsoltuk vízzel. Ilyenkor senkit sem tűrt meg maga mellett, csak engem. Lehúzhattam a csizmáit, s odavihettem feketekávéját. Halála előtt azt mondta, hogy szerette az édesanyámat. Vajon miért tette ezt akkor? Haláláig bántotta a lelkiismeret, hogy tönkretette a saját családi életét és négy ártatlan gyerekét.
– Olyan vagy, mint anyád. A megszólalásig olyan vagy. Tudod, kislányom, egyre többet gondolok rátok, mostanában nagyon fulladok éjszakánként.

Infarktusban halt meg 1970-ben. Szánalmasan kicsire összeesett, úgy találtam rá, hogy lebukott az ágyról. Én intéztem mindent, harangozótól a sírásókig. Egyetlen testvérem sem volt a temetésen. Nem tudtak neki megbocsátani. Idegen maradt a számukra. Szörnyű pusztítást vitt véghez a családjában, mégis, ahogy ott néztem, a legszebb emlékek jutottak róla eszembe. Hittem, hogy úgy szeret, mint kislánykoromban. Ragaszkodtam hozzá.

Kelt: 1952. XII. 3.
„Kedves Édesapám! A levelet megkaptam, melyet már vártam. Hogy tetszik lenni? Én jól. A levelet december harmadikán kaptam meg.
Kedves Édesapám, azért járok még mindig a IV. osztályba, mert a szanatóriumban nem mindig tanítottak. A tanítók kevesen voltak, és így elmaradtam. Most még mindig ötösre feleltem, osztályzataim mind ötösek.
Kedves Édesapám, nevelőszüleim is azon vannak, hogy több tudást és tapasztalatot szerezzek. Ha az Isten is úgy akarja, tanulmányom után aggkori életét biztosítani akarom Édesapámnak.
Kedves Édesapám! Még messze van a szent karácsony, de kívánok Édesapámnak egészséget és boldog karácsonyi ünnepeket.
Kedves Édesapám, gondol-e arra, hogy a kislányának tanszerekre volna szüksége? Ami tanszereket kapok, az mind kevés. Azt csak úgy tudnám pótolni, hogy a csekély kis fizetéséből tudna juttatni.
Kedves Édesapám, az a szegény kis Jézus, aki ide Mindszentre akar jönni, gumicsizmát húzzon a lábára, mert elmerül a sárban. Nagyon várom a kis Jézust. Most már többet nem írok, csókolja kislánya, Juditka.”

Nevelőszülőkhöz 1952 októberében helyeztek ki az újszegedi átmeneti intézetből, egy Csongrád megyei faluba, Mindszentre. Ezt a levelet is onnan írtam az apámnak, de az utolsó sorig hazugság volt. Akkor már tudtam, hogy a Lantos család csak azért „vett ki”, mert havonta 275 forintot fizettek értem. S az abban az időben nagy pénz volt. Józsi bácsi fogatos volt az állami gazdaságban, és félszemű. Azt mondta, a Don-kanyarban lőtték ki a másikat. Furcsa volt megszokni, mert magához húzott néha, hogy átöleljen, és én haraggal szabadultam tőle. Taszított a becsukott szemhéj. Néha kedves is tudott lenni. Az asszony az nem. Ha bánatom volt, az istállóba mentem. Volt egy lovuk, Csillagnak hívták. Ő volt a legjobb, az egyetlen barátom. Ki-kiosontam hozzá.

(Külváros, 1992/4)

2.

Negyedik elemista voltam Mindszenten, az iskolában jó tanuló, s az osztályban az egyedüli menhelyi, mert így hívott mindenki a hátam mögött. Fel is ismertek könnyen a kockás nagykabátról és a piros svájci sapkáról. Az iskolába siettem, de hazafelé bandukoltam. Húztam az időt, hogy ne kelljen hamar hazaérni. Mindig várt rám valami munka.

– Mázold le a gangot, hordjál vizet, szecskázz a teheneknek!
Játszani nem engedtek, igaz nem is volt mivel. Szegény emberek voltak Lantosék, de csak Józsi bácsi volt hozzám kedves, a néni nem szeretett. A kemence mellé, a kuckóba sem engedett be. Éjszakára az üres, dohos kamrába vackoltak nekem egy rozoga fapadra, amit egy szekrénynek támasztottak. Így nem gurultam le álmomba. Alám szalmazsák került, fölém nehéz, rossz kabátok. Ez volt a fekhelyem. Józsi bácsi sokszor kiabált Rozi nénire:
– Engedd már be, verje meg az isten, kifagy a béle abban a hidegben!
Rozi néni haragudott rám, mert loptam a szekrény tetejére dugott tejes pitéből. Tejet adott el, ez volt minden konyhapénze, és ebből az én reggeli adagom egy két decis zöld pöttyös köcsögnyi tej volt meg egy fél karéj kenyér. Uzsonnát sose adtak. Vacsora se volt, csak estebéd. Úgy öt-hat óra felé, s bizony én loptam a pitéből. Akkor letolvajozott és megráncigálta a hajamat. Egyébként testi fenyítést sose kaptam. A legrosszabb az volt, hogy fáztam és féltem. Sokára melegedtem meg a kabátok alatt, és éjjel arra virradtam, hogy arcomon, vállamon lesurran egy egér. Ki kellett mennem a trágyadomb mögé kisdolgot végezni. Szaladtam mezítláb, gyorsan. Közben néztem az eperfa magas lombkoronáját, és figyeltem, hogy milyen magasan vannak a csillagok. Azt kívántam, végre eljöjjön értem valaki. Talán mégis megsajnálnak anya testvérnénjei. Haza nem mehetek, mert haza nincs. A testvéreim kicsik, és azt sem tudom, hol vannak. Hol hányódnak, melyik intézetben, milyen nevelőszülőknél. Elszakítottak minket egymástól. De én jó, szófogadó, szorgos leszek. Lehet, hogy anya tud mindenről és lát engem. Én is látom őt, ha behunyom a szemem, a hangját is hallom. Tudom, hogy nincs meg a ház, a kert. Az aranyló húslevesek és sütemények íze. Anya karja és nagy dióbarna szeme. Nem mehetek haza, mert nincs is haza. És énnekem már nem is lesz soha többé otthonom, mert anya két éve, tüdőbajban meghalt. Mielőtt elaludtam, elgondoltam, hogy egy szép piros almáért holnap is megírom a padtársam leckéjét az iskolában. És azért is várom a leveleket, amelyeket sohasem hoz a postás. Az vigasztal egyedül, hogy itt még mindig jobb, mint az intézetben, a rácsos kapuk mögött, mert ott állandóan bömbölnek a kicsik, mert minden gyerek a maga életét meséli, és keserű dühvel a saját szüleit szidja a szívtelenség vagy a halál miatt. Kutattam, keresgéltem a hangok, színek mozdulatok után, féltem, hogy elhalványodik valami előttem, és nem tudom felidézni többet. Este későn írtam a leckét. Hideg vízben kellett mosakodnom egy csorba cseréplavórban, és borzongva bebújni egyetlen csók és simogatás nélkül a nagykabátok nehéz, dohos szaga alá. Ebben az iskolaévben mégis kitűnő tanuló lettem.
Józsi bácsi gyakran felrakta az ekét a kocsira, felkucorodtam én is, mentünk át a Tiszán szántani. Én vezettem a lovat. Szalonna, kenyér, hagyma meg egy üveg víz. Ez volt az uzsonnánk. A ló rossz bőrben volt. Jóska bácsi hasba rugdosta a csizmájával, ha megállt. A legyek csípték, a hátán mindig szivárgott valamelyik ér. Sajnáltam, hogy szenved. Karácsony előtt legyengült, egy hétig csüngött felkötve a gerendára. Amikor levágták, mert megdöglött, Jóska bácsi ráborulva zokogott. Férfit sírni akkor láttam először életemben. A szomszédokkal szekérre emelték és kivitték a nagykapun.
– Hová viszik? – kapaszkodtam a kabátujjába.
– A dögtemetőbe – lökött arrébb.
– Eridj a dolgodra, te kenyérpusztító!
Az éppen nem voltam, mert alig kaptam enni. Reggel egy kis köcsög tejet kenyérrel, délután öt óra felé estebédet, hagyma-, répa- vagy galuskalevest. Az intézetben legalább kaptunk enni. Húst, meg felvágottat. Néha visszavágytam, felcseréltem volna azonnal egyetlen ebédért a szabadságot, a rácsok nélküli fogságot. De azt is tudtam, hogy nekem egyik se jó, és mindkettőtől nagyon szenvedek, mert az otthonomat és szüleimet örökre elvesztettem.
Jött a karácsony, az iskolában piros almákat, szaloncukrokat osztogattak már Mikuláskor a gyerekek, rám nem gondolt senki. Lassan kitavaszodott, de akkor már beteg voltam. Sovány és rosszul táplált. Egyre vártam valakit, aki megszán, szeret és elvisz, de ilyen nem akadt senki. A nagynénim levelei megritkultak, és éreztem, hogy itt valaminek véglegesen vége szakadt, engem már soha többé nem visz haza, és nem szeret senki. Apám az ötvenes években került börtönbe. Én gyerekésszel nem értettem ebből az egészből semmit. Amikor kiszabadult, egyenesen hozzám utazott. Medárd volt, akkor már két hete szakadt az eső. Mindennek keserű, ázott kutyaszaga volt. Fát vágtam a gang végén. Épp emeltem a fejszét, amikor belépett apám. Mindent elhajítottam, s boldogan rohantam a nyakába. Vizes volt a haja, ruhája, csöpögött belőle a víz. Órákig kereste az utcát. Lantosék döbbenten néztek: ez az apja? Hát csak van neki apja, hogy eljött? Majd elviszi, mert elviheti, ha akarja.
Boltba küldtek sörért, fordulnom kellett, egyre szaporodtak az üvegek. Apám egyre nyugtalanabb lett. Arról beszélt Jóska bácsinak, hogy Pestre megy majd dolgozni, addig nem tud tenni semmit. Hogy vártam pedig. Azt hittem, hogy megszabadít. Anyám után is érdeklődtek Lantosék. Halott. Egy kézlegyintéssel elintézte. Ő sem volt a temetésén, nem engedték el. Bennünket pedig ki vitt volna el? Apám kora délutánig maradt velem, aztán elment. Akkor már nem sírtam, hiszen annyi év után láthattam végre. Lantosék nem panaszkodtak rám, inkább féltékenységet láttam Józsi bácsin, azt hitte, hogy elvisz apám. S hogy nem így történt, ettől megkönnyebbült. Aznap vacsoránál az ölébe húzott. – Ha egy anya meghal, odavan minden. Széthullik a család. Látod, mint a te apád is. Egy apa előbb fészket keres, munkát. De úgy lehet, hogy ha ez sokáig tart, akkor nem is mész vele. Majd meglátod te lány, eszedbe fog ez még jutni. Mert téged most ide-oda vetett a sorsod. De neked ezt ki kell bírnod. No, ne sírj. Mára bejöhetsz aludni a kuckóba. Hideg az a kamra odakinn. Mégis a mi lányunk vagy te. És úgy gondolom, nem is jön el teérted soha senki, a rokonaid se. Senki a világon.
Boldogan nyomtam a hátamat a meleg kemencefalnak, és elgondolkodtam Józsi bácsi szavain. Apa is tehet arról, hogy ilyen helyzetbe kerültünk.

1950 szeptemberében egy ismeretlen néni jött hozzánk. Kölni illata volt, nem nyúlt cukorért, cipzáros, barna táskájába, bárhogy lestük is, ehelyett egy gépelt iratot tartott anyám elé, hogy a két nagyobb gyermeket, Sándort és Juditot be kell vinni az átmeneti intézetbe. Riadalom, szaladgálás támadt, anyám a nagynénémmel minden fiókot, szekrényajtót kinyitott, előkerültek a tiszta, de néhol szakadt, száradásból egybegyűrt ruhák, kis bugyik, pulóverek. Alig akadt egy ránk való, normális ruha. Nehezen felöltöztettek bennünket, nem tudtuk, hogy mi történik körülöttünk. Szorítottuk hisztériásan síró anyánk nyakát, ölelgettük bömbölő húgainkat. Az idegen néni nyugtatta anyámat. Meglátja, jobb lesz a gyerekeknek. Magának éppen ezért a négy gyerekért kell meggyógyulnia. Sietnünk kell, mert indul a vonat. A vonatra alig emlékszem. Az utazásra sem. Csak arra, hogy a bátyám sötét zakóját adták rám, mert nem volt kabátom. Egészen eltakarta a kezem fejét az ujja. Futottam mellette, kapkodtam a keze után, de ő rám kiabált.
– Ne ráncigálj, hallod!
Bőgött, hang nélkül folytak a könnyei. A reggel hűvös, tiszta volt, és mi nagyon fáztunk. Én mindentől nagyon féltem. Most, annyi év után is szorongva nézek az intézet épületére. Ezt nem felejtem el soha. A lépcsőház csipkés korlátja elkap és vonszol, húz a lépcsőn felfelé. Az idegenbe, a rabságba. Rugdosom a nevelőnő lábát, nem akarok menni. A bátyám lökdös, húzza a hajamat, végül betuszkolnak bennünket egy irodába. Az íróasztal mögül magas, barna ember áll fel. Felém hajol, és barackot nyom a fejemre. Rám nevet. Szénási László igazgató, akkor még gondnok.
– Végre meghoztam őket. – mondja a nevelőnő. Fehér köpenyes férfiak, nők jönnek-mennek körülöttünk. Ülünk a széken. Ruhát nem hoztunk, csomagunk sincs. Lehajtom a fejem, fél szemmel a bátyámat figyelem. Szeretném megfogni a kezét, de mérgesen néz maga elé. Mert ő is fél. Mi lesz most velünk? Az ablakon rács van, minden ablakon fekete rács. Innen már sohasem engednek ki. Nézem a cipőm orrát, olcsó kis cérnaharisnyám barázdáit, de minden egyre homályosabb, és végre annyi izgalom után melegen, bőven megindulnak a könnyeim.

(Külváros, 1992/5)

3.

1970-ben, édesapám halálakor végre a kezembe került a gondosan, újságokba csomagolt anyag, amely leveleinket, családi iratainkat tartalmazta. Felzaklatott. Minden kis apró levelet, gyermekrajzot megőrzött apám, így sok minden a birtokomban van, csak be kell illeszteni a helyére. Ez sem könnyű, hiszen sok mindenre nem emlékszem. Egyszerűen kiesett a tudatomból, talán azért, mert sokkal erősebb élmények léptek a helyére. Állítólag először mind a négyen a helyi árvaházban voltunk pár hónapig. Nem tudom. Onnan került három éves, legkisebb húgom is a tüdőgondozó gyermekosztályára, ahol másfél évig kezelték. Anyám ott halt meg 1951. május 1-jén, ő pedig maradt. Egy gyermektelen házaspár – a nő röntgenasszisztens volt – vette magához. Apámhoz írt levelében a következőket olvasom:
„Nem írt, pedig tudja, hogy a kis Györgyit magunkhoz vettük. Fél éve van nálunk, de mondhatom, sajátunkként szeretjük. Nagyon jó szívű, rendes, értelmes kislány. Csak akkor van köztünk komoly összetűzés, ha a huszonöt perces utat az óvodába két, sőt, Isten őrizz három óra alatt teszi meg. Képzelje el, igazi kislány, aki rajong az új és szép ruhákért. Ott lógnak a szekrényben és az a legnagyobb büntetés, ha nem lehet felvenni, vagy ha szalag helyett madzaggal kötöm meg a haját. Tegnap délután kint voltunk a temetőben, és az én kis Györgyikém saját kezűleg tisztogatta meg anyukája sírját, vitt rá szép virágot, s bár senki sem figyelmeztette, egy rövid kis imát is mondott. Anyósom meg is siratta, olyan édes volt az a kis csöppség. Ígérem, úgy nevelem a kislányt, mint engem az anyám. Legyen efelől egész nyugodt. Tudja, hogy nekünk nincs gyermekünk, és erre remény sincsen már. Úgy látszik, a sors a maga kislányát adta elénk. Aki most kézcsókjait és csókjait küldi…”

Középső húgom ugyanebben az évben, 1952 nyarán Szegvárra került. Íme a dokumentuma a szegvári közégi tanács végrehajtó bizottságától
„Tárgy: Katona Mária szegvári elhelyezése. 81-16/2/1952. sz.
Csongrád megyei Gyermekvédő Otthon vezetőségének Szeged.
A 811/20/44511/1952. sz. rendeletre jelentem, hogy 43835. sz. Katona Mária nevű gyermeket Makóról transzporttal hozták 1951. május hó 23-án. Hogy a gyermek a szegvári gyermekotthonban volt 1951. V. 23. óta, ez tény, és most helyeztem ki, mint iskolást nevelőszülőkhöz. Szegvár, 1952. VII. hó 9-én, özv. Barabás Józsefné gyermekvédelmi előadó.”

Hogy milyen helye volt: elszomorító! Anyám nővére, Julianna néni, aki sokat tett a későbbi évek folyamán értünk, a két gyereket pár hétre nyaralni vitte Kispestre magához, intézeti elhelyezést, szanatóriumi beutalót intézett. Azt mondta nekem erről:
– Még most is szorul a torkom. Képzelheted, leutaztam megnézni a kislányt, hogy megnyugodjak, jó helye van. Hiszen vidékre került, ott van tehén, tej, jó levegő és talán még szeretet is. És mit látok? Áll a mosóteknő mellet az a hatéves gyerek és csapkodja egy sötét, piszkos lében a ruhákat, sámlin állva. Sovány, sápadt, elhanyagolt. Aztán azt is megmutatta, hogy jó időben hol alszik. A tyúkólban. Tudod, napokig nem tudtam magamon uralkodni emiatt. Írtam is az ügyben a tanácshoz, el is hozták onnan. Makóra került, öt, viszonylag nyugodt évre, egy nagyon rendes, becsületes munkás családhoz. De ezt már tudod. Rengeteget izgattam magam miattatok. Hisz nekem is volt kettő. De négy gyerek?! Valamelyikőtökkel mindig volt valamilyen baj, gond, betegség. Neked például alig tudtam szanatóriumi beutalót szerezni. Szerencse, hogy akkor már tagja voltam az Országos Vöröskeresztnek. Így kerültél Füzérradványba, a volt Károlyi-kastélyba, fél évre szanatóriumba. Jó kosztotok volt, kitűnő levegő, és én abban reménykedtem, hogy egy kicsit ott elfelejtesz valamit abból a sok rosszból, amit oly korán rátok mért az élet.
„Kelt, 1953. VI. 25.
Kedves Édesapám! Ezt az első levelemet Füzérradványból írom. Nagyon rosszul esett, hogy nem Makóra vittek haza. Nagyon jó helyem van itt, nagyon jó a kosztunk. Vasárnap beleestem a kanyaróba, de már kutya bajom sincs. Kedves Édesapa! Tessék elküldeni Petőfi összes költeményeit, egy kisbabát, tűt, cérnát és babaruhát. Ugye, a bátyám, Sanyika otthon van? Várom a választ és a csomagot. Milliószor csókolom édesapát. Kislánya Juditka.”
Ahogy távolodott tőlünk az otthon és anyánk arca, s ahogy folytatódott a mi gyötrési és kínzási folyamatunk, úgy erősödött bennünk az összetartozási vágy. Kerestük levelek útján egymást, s könyörögtünk a rokonainknak, hogy legalább a nyári szünidőben találkozhassunk. Ez többször meg is történt, hol Pesten, hol a szülővárosban voltunk együtt, egy-két hétig, utána azonban csak a keserű tudat éltetett bennünket, több száz kilométerre egymástól. Ezért igyekeztünk jól tanulni és jól viselkedni az intézetben, a nevelőszülőknél, ellenkező esetben ugyanis nem engedtek el.
Legkisebb húgommal apám egy városban lakott, de még csak meg sem kísérelte hazavinni. Akkor már együtt élt második feleségével, aki kézzel-lábbal tiltakozott a négy idegen gyermek ellen. Lassan beletörődtünk a sorsunkba, de talán egyedül nálam nem kezdődött el az elhidegülési folyamat, ami végül mégis csak megmentett számomra a szeretetből valamicskét. Íme néhány nevelői feljegyzés a legkisebbről, Györgyiről:
1950. március 2-án lett állami gondozásba felvéve. 1950. szeptemberében a tüdőgondozó gyermekosztályára került, ahol másfél évig állt kezelés alatt. 1952-ben helyeztük ki nevelőszülőkhöz. A gyermek anyja tbc-ben meghalt. Az apa csak kétszer látogatta meg a gyermeket, nem törődött vele, a gyermek nem akart hozzá elmenni, még látogatóba sem. Nevelőszüleit édesapámnak, édesanyámnak szólítja. Három testvére szintén állami gondozásban van, akik írnak neki, és időnként meglátogatják…”

A középső húgomat, Marikát hosszú évekig nem is láttam. Kilencesztendős, aki addig könyörgött, míg felhozták mellém. Itt együtt töltöttünk egy évet Budapesten.
„Tárgy: Katona Mária áll. Gondozása. Gyermekvédő otthon. Szeged. Fent nevezett kiskorú édesapja azzal a kéréssel fordult hozzám, hogy kisleánya Fodor Károly VII. ker. Gyulai Pál u. 9. fsz. 6. sz. alatti lakoshoz való kihelyezés céljából utaljuk át Otthonunkba. Tekintettel arra, hogy a gyermek testvére, Katona Judit is fenti nevelőszülő gondozásában van, kérem, hogy a gyermeket hozzánk felszállítani és átutalni szíveskedjenek. Budapest, 1953. XI. 4. Dési Huber Istvánné igazgató.”

1953-ban Budapesten egy jóravaló, csupaszív, gyermektelen házaspárnál voltunk. Egyébként házfelügyelők voltak a Gyulai Pál utca 9. számú házban. Hívők voltak, reformátusok. Jóllakottak voltunk, tiszták és sokszor sötétedésig játszottunk a kis gumibabákkal, amelyeket Fodor bácsitól kaptunk. A megnyugvás és öröm éve volt ez, hála nekik így utólag, mert már nem élnek. Annyi szeretetet, mint akkor, talán egész életünkben nem kaptunk. Az öreg Fodor Károlynak lakatosüzlete volt a kapu mellett lenn a pincében. Kis zömök, jókedvű ember volt. Egész nap reszelt, dolgozott. Mindig fekete volt az olajtól. Ha leszaladtam valami üzenettel, viccelt velem és megcsókolta a homlokomat:
– Mit csinál, Rózsa mama? Segítsetek neki fiaim! Fájnak a lábai.
Azt hittük, hogy ennek a boldogságnak sohasem lesz vége. Azonban nagyon szomorú véget ért. Már középiskolás voltam, amikor még elmentem őket meglátogatni. Egyszer aztán bezárt lakást találtunk.
– Hisz meghaltak, nem tudja? – nyitott ajtót egy ismeretlen férfi. – Aztán meghalt az asszony is, mindjárt utána. Mint megtudtam, Fodor bácsi a Mátrába ment üdülni, későn indult el sétálni, már sötétedett és eltévedt. Holtan, megfagyva találtak rá a turisták két nap múlva. Minden reggel zsoltárokat énekelt. És legszebben azt tudta énekelni, hogy „A Siónnak hegyén Úristen, tiéd a dicséret.”
Mi mindig végighallgattuk, mert szentül hittük, hogy értünk énekel. Mert biztosan örült annak, hogy ott mi ketten együtt lehettünk. Rózsi néni sem várt sokáig, néhány hét után szépen utánament. Magas volt a vérnyomása, és agyvérzést kapott.

(Külváros, 1992/6)

4.

1955-ben megint rémülettel néztem új nevelőszüleimre, akik elég jómódúak és gyermektelenek voltak. Nem sok jó emlékem fűződik hozzájuk. Félévben kapott jutalomkönyvemet betüzelték, mondván, hogy világi hívság helyett a templomba járjak. A piros nyakkendőmet pedig Fuchs néni felvagdosta ollóval. Nyertem egy szavalóversenyt is. Jól tanultam. A húgom ide is követett. Egy faluba voltunk kiadva. Én egy jómódú bodnár mesternél, ő pedig a tsz-elnöknél. Egy iskolába jártunk. Minden szünetben találkoztunk. Álltunk a fal mellett a napon, és elfeleztük az összeborított zsíros kenyereket. Alig beszéltünk egymással, egyáltalán alig beszéltünk az otthonról és a szüleinkről. A közeli temetőn át de sokszor elszöktem hozzájuk. Azt hazudtam, hogy leckéért megyek. Ha sokat késtem, és nem kaptak időben enni a malacok, nem kaptam vacsorát. Nekem kellett kézzel szétnyomkodnom a megfőtt krumplit, elkészíteni a moslékot. Zsugori asszony volt Fuchs néni. A vásárból csak egyetlen zacskó cukrot kértem, mégsem hozott. Azt mondta, hogy nincs, hogy nem volt. Csak egy kötőnek való anyagot vett, s azt mondta:
– Ezt megvarrom neked, de vigyázz rá, el ne szakítsd, mert kell ez még más menhelyi gyereknek is!
Menhelyi. Sértett a szó. Egyre sértődöttebb lettem. Mert ezek a megjegyzések szinte naponta ismétlődtek. Írtam apukámnak, hogy hazamennék, vigyen el, nem bírom ezt tovább. Megjött a levele, hívott, de akkor már lehetőség nyílt arra is, hogy egy fővárosi intézetbe kerülhessek. Én az utóbbit választottam, mert már nem bíztam senkiben. Itt sem volt jobb helyem, mint Mindszenten. Korán keltem, állatokat etettem, s alig tavaszodott, már kijártam a szőlőbe dolgozni naponta Józsi bácsival. Ha húztam az orrom, vagy elsírtam magam, mindjárt ezt kaptam:

– Visszaadlak, becsuknak az intézetbe. Örülj, hogy itt lehetsz, hisz azt sem tudjuk ki fia-borja vagy. Aztán, nehogy panaszkodni merjél a telepfelügyelő néninek, mert megbánod! Sem az iskolában, megértetted? Értettem én. Egy napon aztán nagy baj történt. Elvesztettem a rám bízott, nehéz kapukulcsot. Kizártak, és rám parancsoltak, hogy keressem meg. Sötétedéstől egészen késő estig térdeltem, csúsztam a téglás járdán, tapogattam a csupasz tenyeremmel a havat, később már sírva, mert vérzett és fájt is. De nem találtam. Tüdőgyulladást kaptam. Másnap már magas lázam volt. Mentő vitt Nagykátáról a Heim Pál kórházba Budapestre. Nem is hoztak oda vissza többet. Megmenekültem. Jobb is, különben én is elszöktem volna tőlük. Mint az a tízéves kisfiú, aki előttem volt náluk. Kiírta a WC hátsó deszkájára kék ceruzával: „Aki olvassa, tudja meg, hogy Fuchsék rohadtak, mert enni sem adtak. Elszöktem, és köpök rájuk. Lakatos Jóska”.

Ha így utólag visszagondolok, és mérlegre teszem a dolgokat, eszembe jut, azért velük egy asztalnál ehettem és mindig tiszta ruhában mentem iskolába. Mert az nagyon fontos volt, hogy ne vegye őket szájára a falu. Bár csak több emberi melegséget kaptam volna ott is! Sajnos eléggé maguknak való öregemberek voltak.
„Kedves Édesapám! A levelet megkaptam, aminek nagyon megörültem. Soraim a legjobb egészségben találják, ami nekem is megvan.
Kedves Édesapám, biztos nagy örömet szereztem azzal, hogy a bizonyítványom félévben kitűnő lett. Sanyikának írni fogok azonnal. És megírom, hogy mire a vizsga közeledik, már látjuk édesapámat. El se tetszik képzelni, mennyire várom azt a napot, hogy újra lássuk egymást. Nagyon sokat álmodok édesanyámmal. Mikor magam előtt látom, fel tudnék zokogni fájdalmamban, hogy soha többé nem ölelhetem, csókolhatom. Milyen rossz érzés volt, mikor el kellett tőle válni, és az, hogy többet már nincs édesanyám. De ne tessék búsulni, majd a jó isten megsegíti. „Ne félj, csak higgy!” A nevelő édesapám nagyon vicces ember. Sokat játszadozott velem. A napokban szalagot kötöttem a hajába. És amikor kötöttem úgy megijesztett, hogy majdnem fenékre estem. Sok szeretettel csókolom drága jó édesapámat, kislánya Juditka. Édesapám, nevelőszüleim hajlandók elvinni édesapámhoz, csak tessék pénzt küldeni, amennyit csak tud.”

Hogy mit éreztem a világban egyedül, az ebből a levélből is világosan kitűnik.
Sokat gondolok apámra, akinek kézzel írott életrajzát ma is őrzöm.
„Bálinczon (Krassó-Szörény vm) 1911. október 25-én születtem, 1922 óta Makón lakom. Makón érettségiztem, 1930/31 iskolai évben. Tényleges katonai szolgálatot Szegeden 1932/33 évben az 5. vámőr kerületnél teljesítettem. Katonai szolgálatom letelte után Makó m. városhoz kerültem, s mint szellemi ínségmunkás 1936. november hó 30-ig itt teljesítettem szolgálatot. 1936. december hó 1-től 1940. január hó 1-ig a BSZKRT-nél mint kocsivezető teljesítettem szolgálatot. 1940. január hó 1-én neveztettem ki a Szekszárdi Forgalmi Adóhivatalhoz. Később Makóra helyeztettem át, s a mai napig is a Makói Forgalmi Adóhivatalnál teljesítek szolgálatot. Katonai szolgálatot tartalékosként 1936, 1938, 1939, 1940, 1941-45. években teljesítettem. Katonai rendfokozatom tart. hdgy. Makó, 1945. november hó 25-én. Katona Sándor.”

(Külváros, 1992/7)

5.

Apai nagyapám kántortanító, aki Igazfalváról 1922-ben néptanítóként került Makóra. Az újvárosi iskolában, majd a tanyavilágban tanít. Rövidesen meghal, apám négy testvérével együtt hozzánk hasonló félárva, majd egy év után árva maradt. Nagy kitartással, egyedül neveli három testvérét. Ha nem tanul, nyáron a MAK-ban focizza össze a pénzt eltartásunkra. Egy utcában lakik anyai nagyapámmal, akinek egyik lánya Etelka megtetszik neki. 1935. március 7-én (mindketten 24 évesek) feleségül veszi a törékeny, beteges lányt, aki 1951-ben elhunyt. Évekig tartott, amíg annyi önfegyelemmel rendelkeztem, hogy anyám sírjához közeledve nem sírtam el magam. Aztán jött egy időszak, amikor évekig sírni sem tudtam. Háborús gyerek voltam, pár esztendős, mégis emlékszem a háborúra. 1956-ban Budapesten, a Széna tértől, a legnagyobb harcok színterétől néhány száz méterre voltam kollégiumban. Tanáraim, nevelőim magyarázták el, mi is történik körülöttünk, s adott helyzetben miként kell cselekednünk. Hetedik általánosba jártam akkor. Hogy miért fogadtam meg a tanácsaikat? Mert szerettem őket, és hittem bennük. A Kaffka Margit Leányotthon valamikor hadiárvák intézete volt. Amikor két hosszú copffal Nagykátáról felkerültem, fogalmam sem volt a városról, a városi lányokról. Mint jeles tanuló őrsvezető, faliújság-felelős, irodalmi rendezvények szerkesztője lettem. Valamennyire megnyugodtam. Barátnőm, egy rákoscsabai munkáslány, egymás után adja a könyveket a kezembe, angol, francia, német írókat, majd Adyt, József Attilát, Radnótit. A közeli Városmajorban sétáink közben regényekről beszélgetünk, keressük az eszményképet, s azokat utánozni, követni is próbáljuk, hogy ez által valamennyire különbnek érezhessük magunkat. 1956 őszén, a forradalmi események után két héttel, végre hazaengedtek bennünket az intézetből. Akkor már biztonságban voltunk. Nem remegett éjszaka a kétemeletes épület, nem volt riadó, amikor lélekszakadva kellett magunkra kapkodni ruháinkat, s szaladni a pincébe. A fürdőszobában a kádakra ajtókat tettek, azon ültünk sorban. Közben kekszet ettünk, s kétszersültet, mert az még volt raktáron. Két nevelő és néhány lány minden éjszaka ment kenyérért, egy ruháskosárral. Közben ijesztő hírek jöttek. Több osztálytársam apját, anyját lelőtték az utcán. A Pacsirta utca végén később meg is néztük a frissen hantolt sírokat, keresztekkel és koszorúkkal. Végre elengedtek bennünket, gyalog mentünk a romok között, ki merre látott. A hidakon előttünk még tankok dübörögtek. Én nem felejtem a fiatal orosz katona kiloccsant agyvelejét. Igazgatónőnk arra kért bennünket, tartsuk magunkat mindentől távol, és két nap múlva épségben jöjjünk vissza. Beültünk a körúti, rossz levegőjű kis mozikba, néztük a Gázolást, az Éjfélkort, a Gerard Philippe-filmeket.

Anyagilag sehogy sem álltunk, és nyomasztott, sértett az intézeti kötelék, de jól éreztük magunkat az egyenruhánkban: kockás flanelblúz, szürke szövetszoknya, kék pettyes kötő. Ezt kötelezően hordanunk kellett, ha kimenőre mentünk, akkor is. Számunk minden ruhadarabba be volt varrva. Én 73-ás voltam. A kimenőkönyvet mindig vinnünk kellett, mert a rokonnak, vagy szülőnek igazolni kellett az ott tartózkodást. Aki késett, annak elvették az egy-két órás napi kimenőjét is. A szilencium négy órakor kezdődött az ügyeletes nevelő vezetésével. Jól tanultam, szorgalmas voltam. Ösztönzött, együtt kell haladnom a többiekkel, hogy felvegyenek a gimnáziumba. Kijártam Julianna nénihez is Kispestre. Mosogattam, főztem, aztán süteménnyel, kompóttal és némi készpénzzel estefelé visszaindultam. Az egyik vasárnapon a nagynéném ijedt arccal fogta meg a vállamat.
– Tudom, hogy jó kislány vagy. Szeretnek a nevelőid, könyörgöm, nagyon vigyázz magadra! S mert nem hazudhatok neked, meg kell mondanom, apádat megint lecsukták. Mutassátok meg, hogy egyedül, nélküle is emberek lesztek. Mert kislányom, ti már őrá nem számíthattok. Nem törődik veletek, nem kímél benneteket, csak bajt hoz rátok. Igaza volt. Mert akkor már két éve nem láttam. Majd levelet kaptam a mostohaanyámtól, amelyben arra kért, feltétlenül menjek el vele, látogassam meg apámat Tökölön, ahol vizsgálati fogságban volt. Belementem. Látni akartam. Beszélni vele. Ez azonban nem sikerült. A drótháló mögött a csíkos ruhás, hátrabilincselt kezű rabok, s kívül a hozzátartozók úgy kiabáltak, hogy nem hallottam semmit. Csak néztem az apámat, belekapaszkodtam a dróthálóba, és bőgtem. Próbáltam megcsókolni a hálón keresztül, de nem értem el.
– Édesapám, szívja el a Kossuth cigarettát, amit hoztam – léptem hátra, és szó nélkül otthagytam. Azt vittem neki, két doboz cigarettát, rajta egy rágógumit, legfelül egy fényképemet, mindezt egy keskeny kis szalaggal kötöttem át. Csak ennyire tellett. Hogy miért volt ott, azt ma sem tudom pontosan. Erről őszintén soha nem beszélgetett velem. A nevelőanyámmal pedig nem beszélgettem, mert nem fűzött hozzá érzelmi szál egyáltalán. Szégyelltem apám miatt magamat, bántott, hogy sohasem tudtam büszkén felnézni rá, mint a többi gyerek. Ráadásul meghurcoltak bennünket miatta. Miatta lettünk megbélyegzettek. Ilyen meg olyan tolvajok, csavargók, sajnos ezt mindig és majdnem mindenki éreztette velünk. Használatos még ma is a menhelyi és a lelenc szó. És e mögött csak mínuszok rejlenek. Amelyek állandóan növelték bennünk a kisebbségi érzést, s bár mindent elkövettünk, hogy ne így legyen, nem tudtunk rajta változtatni. És apám még tetézte. Először 1950-től 53-ig Miskolcon volt rab, amnesztiával szabadult. Nagynéném levelét tartom a kezemben. Rajta a kék nyomtatott betűs pecsét! Ellenőrizve.

„1953. V. 9. Kedves Sanyikám. Örülök, hogy hazajössz. Csak menjél nyugodtan a dolgaidat intézni. Tudom, hogy rossz érzéssekkel, nehezen mégy, de tedd túl magad mindenen, és kezd elölről Sanyikám! Nekünk meg emberi kötelességünk segíteni. Nekem nagyon fáj a húgom elvesztése, és tudom, neked is. De most már nem kell visszatekinteni, hanem előre, és ebben célod a négy gyermek. Sanyikám, indulj el, és így kezdd meg az életet! Ha Pesten jó volna valamelyik gyárban, én segítek. Megbeszélünk mindent, ha jössz, segítségedre leszünk. Juditkám írt, örül, hogy eljöhet. Sanyikától is kaptam levelet. Örömmel újságolja, hogy zenekonzervatóriumba jár. A közeli viszontlátás reményében szeretettel csókol sógornőd: Julianna.”

(Külváros, 1992/8-9)

6.

Apám Pesten helyezkedett el, fél évnél tovább mégsem élt Pesten. 1955-ben már feleségül vette Margitot, akivel nem volt semmiféle lélektani kapcsolatunk, mert tíz körömmel fogta az apámat, nehogy elvegyük tőle. Tartott tőlünk, különösen tőlem, mert engem szeretett a legjobban. Én pedig elhatároztam, hogy azért is visszaszerzem. Később, 1961-ben fia született, aki miatt aztán ez teljesen lehetetlenné vált. Végleg összeomlott egy álom. Az a lehetőség, amely valamerre is utat nyitott a kiemelkedés felé. Ezt nem értette senki. A barátnőm is csak félig, mert voltak szülei, de csak azért volt intézetben, mert hat gyereket nem tudtak eltartani a szülők. Tehát szociális okokból. A testvéreimben nem tudom, milyen indulat feszül, de mindhárman leérettségiztek. Szakmájuk van, dolgoznak és ez megnyugtató. Sokat szenvedtek velem együtt, és ezt nem jegyezte fel senki. Mi az ötvenes évek elején más körülmények között éltünk. Más volt a tartásunk, más a gondolkodásmódunk, nagyobb az önérzetünk, és jóval esendőbbek is voltunk. Tizennyolc éves korig harminc forintot kaptunk havonta, ami csak tisztasági szerekre volt elég. Végtelen nagy magányérzet vett körül a serdülőkor idején. Félelemérzés. Mi lesz velem egyedül, meddig maradhatok egyedül? Miért nem tartozok én senkihez, a testvéreimet nem ismerem, az apám él és mégsem él. Először 16 éves koromban szöktem meg az intézetből. Nyári szünetben nem vitt haza senki. Néhányan, akik bent maradtunk, gyűjtőkollégiumba kerültünk. Megbosszulom – gondoltam, és egy estefelé kilépve a kapun, egyszerűen felszálltam a vonatra. Már a vonaton elfogtak. Új intézet, aztán még egy átmeneti. Paragrafusok szerint intézkedtek velem szemben.

Tizenhét évesen, két gimnáziummal a pécsi átmeneti intézetbe vittek.
„Átmeneti gyermekotthon, Újszeged, Radnai u. 4-6.
Feladó: Katona Sándor – Forráskút, Lenin u. 4.
Kedves Tanár bácsi! A gyermektartási könyvemet, tessék szíves, mert nagyon fázom, és itt a tanácsnál nem adnak ruhát. Pedig teheneket kell őriznem. Remélem, tetszik rajtam segíteni, mert a mai napig mezítláb járok, semmit sem kapok. Köszönettel Katona Sándor negyedik osztályos tanuló.”

Olvasom a gyerekírást és elszomorodom. Ezt 1952-ben, 12 éves bátyám, Sándor írta. Sajnálattal gondolok a sápadt, szeplős arcú kisfiúra, akinek sokszor fájt a feje és sűrűn eleredt az orra vére. Hányszor volt reggel véres a párnája, arcára száradt az alvadt vér. Szegény anyám sírva mosogatta és simogatta.

Sokáig azt hittem, egyszerre befejeződik, s véget ér az ügy, a négy állami gyerek kálváriája. Most már tudom, hogy az intézeti rendszer elavult, hogy az állami gondozottság bélyeg, és még sokáig az is marad, mert ezek a gyerekek fertőző betegként vannak a többi családi kötelékben felnövő gyerektől elkülönítve. Az emberek tudatában még sokáig tolvaj, csavargó, erkölcstelen, gátlástalan és alig, vagy sehogy sem nevelhető marad az állami gondozott. Dobják egyik helyről a másikra. Elhelyezik és áthelyezik, nevelik, dresszírozzák, megalkuvóvá teszik, tehát saját énjét teljesen elveszítve kreál magának egy másikat. És hogy szeressék is, hogy figyeljenek rá, tesz valamit. Öngyilkos lesz, szökik, galerit szervez, bosszúból bántja a társait. Én is hasonlóképpen cselekedtem, amikor megszöktem. Amikor nincs kiút, és a gyerek mindenütt paragrafusokba ütközik, fellázad. Ha elkapják is, ha visszaviszik is, ha ifjúsági tanács elé állítják is, akkor is.
Ez a lépésem azonban túl rosszul sikerült. Mert előbb a pécsi átmeneti intézetbe – egy Baranya megyei helységbe, Vidákpusztára vittek. Tizennégytől huszonnyolc éves korig éltek itt lányok és vénlányok az ország minden részéből. Valamennyien hátrányos helyzetű, túlkoros, mindenhonnan kikopott gyerekek voltak, közülünk kettőnek volt már gyereke állami gondozásban. Én voltam a szép kis pesti lány. Köztük az egyedüli, aki két gimnáziumot végzett. A lázadó vezér, a bujtogató. Volt miért. Hatvanan voltunk ebben a valamikori vadászkastélyban, amolyan munkaterápián. Reggel hatkor keltünk, répát szedtünk, lovat ápoltunk, veteményeztünk, mert önellátóak voltunk, hiszen megtermett az intézetnek mindene. Sok lányt férjhez adtak innen a közeli falvakba. De nekem ez egy pokol volt. Hogyan is küldhettek ide, ma sem tudom. Az a szerencse, hogy csak egy évet kellett kibírnom, nagykorúságomig (18 év), aztán, mint a madarat, szabadon engedtek. Szóval bele kellett illeszkednem egy új, egy félig felnőtt környezetbe, két-három elemit végzett lányok magatartását megszokni. Egy volt közös bennünk: a kicsi kortól átélt szenvedések. Cigi-pajtások lettünk. Mindig más szökött a faluba, hat kilométerre, akinek mi falaztunk. A cigarettán aztán osztozkodtunk. A csikkeket gondosan eltettük, ha nem volt, kibontottuk, és újságpapírba tekergetve elszívtuk újra. Tiltották a dohányzást. Emiatt büntettek a legtöbbet.
Vérszerződést írtunk. Tízen összecsöpögettük a vérünket, és tyúktollal fogadalmat írtunk. Fogadjuk, hogy sorsunkat megbosszuljuk, meg kell tudnia mindenkinek, hogy ártatlanul szenvedtünk itt, s mindent elkövetünk, hogy kiszabaduljunk.
Egy tavaszi estén aztán csak meglógtunk. Meredek domboldalon rohantunk a faluval ellentétes irányba, gondolva, hogy üldözőink nyomot tévesztenek. A legközelebbi falunál azonban már az igazgató és hat megtermett, erős lány fogadott. Elkaptak és összevertek bennünket. Nekem az orrom is vérzett. Büntetésből gyalog kellett megtenni 28 kilométert az intézetig. A haverok a hálóban a vállunkra borulva zokogtak. Sajnáltak minket. Engem két nap múlva bevitt az egyik nevelő a pécsi átmenetibe. Egy hónapig voltam ott. Kimenőkre kiengedtek. Óvodáskorú gyerekekre vigyáztam, segítettem a konyhán, és a nevelői könyvtárból könyveket vehettem ki olvasni.
Boldogan vártam a nagykorúságomat, amikor egyedül, kis zsebpénzemmel, szegényes ruhatárammal felszállhattam a budapesti gyorsra. És ámultam, hogy élek, és túl vagyok egy lidércnyomáson, többé nem bánthat, nem üldözhet, nem sértegethet senki!
Tizennyolc éves vagyok, megszűnt az állami gondozottságom. De vajon elfelejtem-e valaha a törzsszámomat, amely 45 179? Elfelejtem-e ezt a gyötrelmes tíz esztendőt?
Nem felejtem anyát, sötétben elmondott meséit, a karjait, gyönyörű, lázas nagy szemét. Apát, akire a lépcsőn ülve még most is várok, mintha minden most történt volna, minden annyira kézzelfogható.

Úgy vagyok, mint a kilakoltatottak: kuporgok nehéz batyuk tetején. Haza szeretnék menni, de most már végképp nincs kihez. Szülőházam még áll a Rákóczi utca 26. szám alatt, ahol nagyon rövid, egy bánatos-boldog gyermekkor öt esztendejét éltem.
Büszke vagyok a Diósokra, Joókra, Szaniakra, akik fiatalon elhunyt édesanyám néhai Diós Etelka szülei, dédszülei voltak, és már vele együtt nyugszanak az öreg református temetőben. Az utca már nem olyan, mint a negyvenes évek végén. Kivágták a hatalmas gesztenyefákat, elüldözték, a háború alatt megölték a zsidókat, s embereket hurcoltak el és öltek meg Rákosi börtöneiben. Laktak az utcában szegények és gazdagok. Művelt és kevésbé művelt emberek. Lakott az utcában tisztviselő, gimnáziumi tanár, zongoratanárnő és varrónő, postás. Én, mint kisgyerek, csak a gyerekeikkel beszéltem és játszottam: nem törődtünk a felnőttek sorsával, életével. Összeverődtünk hét végén, főleg nyáron, és játszottunk. Kerékpárnyomot hajtottunk bottal, árkot ugrottunk, és barna agyaggolyókat gurítottunk. A fiúk persze mindig félrelöktek és megkergettek. A Kovács postás fia, bátyám és Mátrai Dezső tanár úr fia ürgét öntöttek, és madzaggal a nyakában futtatták az utcán. Kicsi, nagy halálra ijedt. Ültünk az árokparton, ettük a papsajtot. Eső után felhúzott nadrágszárral, felemelt szoknyával gázoltuk az árkokat.

Volt a Petőfi utca sarkán egy kis vegyeskereskedés. Mi ott hitelt is kaptunk. Paprikát, zsírt, egyebet. Anyám szegény, faládányi gyümölcsízt vett hetente a négy gyereknek. A boltban keveredett a cukorkák illata a petróleuméval. Húsz fillérért ánizsos, fekete cipőfűzőcukrot adtak. Minden apámtól kapott, dugott kis filléremmel ide futottam. Ma már ilyen csemegét nem is lehet kapni.
Ha koldus kopogtatott az ajtón, szegény anyám a kapuba kerget:
– Vigyed ezt a kenyeret, no meg ezt a kis ételmaradékot szegénynek!
Csak néztem a koldust, a mellén és a hátán is zsák volt. Anyám azt mondta, nekünk sem lesz jobb, ha rajta nem segítünk! Szeretni kell mindenkit, akkor minket is becsülnek, szeretnek.

Megfogadtam egy életre a szavait. Úgy érzem, jobb így élni. Haza szeretnék menni még egyszer, utoljára. Engedjétek ki a miskolci börtönből, Márianosztráról az édesapámat! Nyissátok ki a makói tüdőgondozó hullakamrájának ajtaját! Engedjétek repülni a sárkányomat, ha felakad a villanydrótra, akkor is. Ne parancsoljatok a szülői háztól túl messzire, úgysem megyünk! Ne csukjátok be az óvoda ajtaját, mert naponta úgy is megszökök. Mezítláb, boldogan elfutok. Apáért a Maros kocsmába, ahol a Lakatos zenekar játszik… Jöjjön haza, késő van már! Engedjetek fára mászni, kerítésre kapaszkodni, bújócskázni és eltűrni a pofont, verést, mert mégis megérte. Gyermekkorom, te megkínzott, sovány, vitaminhiányos, te voltál a legszebb, a legfenségesebb a Rákóczi utcában.

(Külváros, 1992/10-11)

Katona Judit

Katona Judit (Makó, 1942-2011, Szeged) Kölcsey-díjas költő. A szegedi Juhász Gyula főiskolán magyar szakos tanári oklevelet szerzett. Rövid ideig tanított, betegsége nyugdíjba kényszerítette. 1999-ben Szeged város Alkotó-díját kapta meg. Verseit, írásait a Külvárosban is publikálta. Kötetei: Farkasének (versek, Magvető Könyvkiadó, 1979); Örök jegyesség (versek, Békéscsaba, 1982); Kháron garasa (versek, szerzői kiad., Szeged, 1988); Őszutó, (Kiadta: Szeged M. V. Tanács Családi Intézete 1989); Feltámadás előtt (szerzői kiad., Szeged, 1991); Elhagyottá nyilvánítva (önéletrajz, Hatvan, 1993); Mária-bánat (válogatott versek, Szeged, 1997); Karácsonyi újrakezdés és más ifjúsági színdarabok (Szeged, Agapé Kiadó, 1997); Ezüst magány (válogatott versek + Elhagyottá nyilvánítva, Szeged, Bába Kiadó, 1999)