-1 ℃ „Ha unatkozom, beszélgetek a kutyákkal...”
Mintha mozdulatlan volna körülötte az idő. Lehet nyár vagy ősz, ő mindig fekete kalapban, begombolt nyakú, világos ingben ül az utcai padon. Bandi bácsi fehér hajú, hunyorgó szemű öregember. Valamikor a két háború között az Alföldről, Szeged környékéről települt át a Dunántúlra.
Picinyke falucskából került – jóval túl a nyugdíjaskoron – lánya két és fél szobás főbérletébe, egy panelházba.
– Elcseréltek egy ruszki Fiatra – mondja. – Csak ennyire futotta belőlem. Autót vettek a gyerekek a viskóm árán.
Derűjét, életkedvét a paraszti világból hozta. Nehezen hihető, hogy már a 88. életévében jár.
– Napközben nézem a szép menyecskéket, kacsintgatok rájuk. No meg összeugrasztom az ebeket, hadd kutyálkodjanak – folytatja.
– Ez az élet rendje. A vén trottyosnak ez is élvezet. Hát nem?
Bandi bácsi hosszasan heherészik. Botját váratlanul a gyülekező hangyabolyba nyomja. Sercegnek a halódó, apró állattetemek a gumivégű alkalmatosság öldöklő nyomása alatt.
– Túl sokan vannak, hadd hulljon a férgese. Érzik ők is, akár a derekam, hogy eső lesz. Nagy-nagy eső. Szétcsapok köztük, megriadnak, a szerencsésebbek elmenekülnek. Legalább tőlem is fél valaki – nevetgél tovább.
– Gonosz lettem és önző, mint egy gyerekecske. Mert ilyen minden vén kecske.
Keserűnek és mesterkéltnek tűnik e rímesen befejezett kacaj.
– Ha akarom, elűzöm még a felhőket is.
Elgondolkozik, felnéz a röpködő madarakra.
– Tudja fiam, az bántja legjobban a lelkem, hogy előbb kiverték belőlem az istent, aztán belémverték a kommunistaságot. Ám az imákat mégis kívülről tudom, eszembe jut tisztán, világosan minden legénykori emlékem. Ami legmesszebb távolodott az időben tőlem, most az világlik meg legélesebben előttem.
Pöttyös gumilabda repül Bandi bácsi lábához.
Botjával nagyot paskol a virgonc gömbölyűségre, és visszapasszolja azt a téren hancúrozó gyerekekhez.
– Itt a levegőn azért elvagyok valahogy – mereng maga elé. – Ha pedig unatkozom, beszélgetek a kutyákkal. Ismerem az összes környékbeli jószágot: macskát, pockot, egeret, papagájt, ajjaj!
*
– Mondom én folyamatosan is, ha hallgatja. Csak ne tartsa annyira a számba ezt a visszapofázó készüléket! Van most bennem egy kevéske borovicska, suttyomban benyakalgatok hajnalonta egy-két decit. Nem tudja ám a lányom. Jó kis szíverősítő ez, tisztítja az agyat.
Bandi bácsi huncutkásan somolyog, majd elmereng. Révetegen figyel, mintha a túlsó partot kémlelné. Sóhajt egy nagyot mielőtt belekezd meséjébe:
– Ismertem, mint a tenyeremet az egész tanyavilágot. Ahol születtem, nem volt arra semmi a templomon, a parókián, a kocsmán, az iskolán meg a bolton kívül. Keveset tudott a környéken élő szegényember a világ dolgairól. De saját bőrén, mostoha sorsán annál inkább érezhette számkivetettségét. Bérbe vett földön gazdálkodtak a szüleim, mégse boldogultak. A tizenegy testvér közül én voltam a hatodik. Már csak egyedül élek. Amikor felcseperedtem, apám kereskedőinasnak adott. Gondolta, szakmával a kezemben többre vihetem, mint ő. Nem vált be a számítása...
– Jöttek hozzám párszor az egyetemisták adatokat gyűjteni. Ugyanígy az orrom alá dugták a visszapofázó gépet – de annak volt mikrofonja is –, hogy beszéljek, mert én egy élő történelemkönyv vagyok. Könyv a rosseb! Azt kérdezi egyszer egy tejfelesszájú suhanc: "Hogy lett kommunista, Bandi bácsi?" Azt feleltem, tudja a jóisten. Föl se fogtam se az akkori, se a mostani eszemmel az ideológiát. Lovastüzér voltam, meg földosztó, meg szegényember-párti. Aztán elfogtak engem is, mint a többieket. Soha nem bántottam senkit, a börtönben mégis több ütleget kaptam, mint ennivalót. A csendőrök a bikacsökkel nemhogy kiverték, inkább belémverték az új hitet. Nevezzék kommunistaságnak, ha akarják. Aznap, amikor ki akartak végezni, sikerült megszöknöm. Nekivágtam a határnak, futottam lelkem szakadtából. Még vérdíjat is tűztek a fejemre. Ha ez a kommunistaság, hát legyen az, a franc bánja! Egy évig bujkáltam. Polyva alá rejtettek, kijutottam Szerbiába is. Anyám öccse vasutasruhát szerzett, beöltöztetett. Rettegés volt az az élet. Ha idegent láttam, azonnal sarkon fordultam, mert féltem nagyon a detektívektől. Jobb megoldás híján 22-ben katonának jelentkeztem. Szerencsémre a hadnagy földim volt. Csirkefogónak nevezett, de nem adott fel, kiállította a menekvésül szolgáló behívót. Lassacskán normalizálódott a helyzet, hazakerültem. Megnősültem és bankkölcsönnel nyitottam egy kis vegyeskereskedést. Az üzlet nem ment, hamarosan be kellett zárni a boltot. Gondoltam egyet és gazdálkodni kezdtem. Kétszáz kilométerre a szülőhelyemtől. Bár kereskedőnek tanultam, azért nem ijedtem meg a kapanyéltől sem. Apámtól láttam; a föld úgy ad, ahogy hozzányúlnak. Ötven évig laktam abban a házban, amit eladtak a fejem felől.
*
Bandi bácsi bottal, kalapban, sötét öltönyében döcörög a kőkockák között.
– Annyira azért nem tudták összepárosítani a mesterek, hogy a fű ne jöjjön ki a beton résein – bölcselkedik fennhangon, és mustrálja a hézagokat. – Látja, ez az én reménységem. A természetet nem lehet örökre leigázni, azt csak a Frici meg a Karcsi találta ki. Tudja, az a két szakállas. Elkényeztetett, városi burzsujkölkök voltak, mindent megadott nekik a kapitalista teremtő. Bőviben voltak az áldásnak. Ettek, ittak és utazhattak, jó dolgukban nem csoda, ha a szüleik ellen lázadoztak. De hát ez is az élet rendje, hogy a fiúk szembeszállnak apjaikkal. Jól felbolygatták a világot, megbolondítottak sokunkat az eszméjükkel, a proletárok meg csak ideig-óráig egyesültek. Kár volt azokat cukkolni, a szegénység úgyis összetartja őket.
Megáll, akkorát sercint, mintha rutinos pipás lenne.
– Nem a szakállasok miatt köpök – legyint –, csak nézem, van-e még elég nyálam. Megelevenedik néha ez az ifjúkori rossz szokásom is.
Bandukol, megy tovább Bandi bácsi, aztán így szól:
– Az énnekem a legeslegnagyobb bánatom, hogy ebben a kőbirodalomban nyugodtan még egy büdöset sem szellenthet az ember. Ott van a WC a bejárati ajtó mellett. Mennek a népek hajnalban a melóba, hát hallom, hogy mondják: "Na, megint trottyol a vénember". Behallik az utálkozásuk. Mit csináljak, ha elindul a gyomrom? Tartsam vissza a kedvükért? Ezekért a maszlagokért? Az utcán még csak nem is biccentenek. Bezzeg a mi fapados budink a góré mellett állt. Ott aztán akkorát ereszthetett az ember, hogy héthatárban visszhangzott. Legfeljebb a varjak károgtak vissza. A faluban legalább tiszteltek. Mindenki visszaköszönt.
(1989)
| Cikk nyomtatása
Megosztás
