-1 ℃ Múltidéző
Az adósnak fizetnie kell, mert ha nem rendezi tartozását, börtönbe kerül, méghozzá az adósok börtönébe! ─ harsogta a média az év legelején, hivatkozva vezető kormánypártok képviselőinek indítványára, amely szigorítani akarja a bírósági ítéletek végrehajtását.
E hír kapcsán múltidéző rovatunkban tanulságos visszapillantani az adósok börtönének rosszhírű intézményére, amelyet a modern jogszolgáltatás megszüntetett. Vajon ismét visszatér a múlt?
Charles Dickens több társadalmi és politikai igazságot tárt fel műveiben, mint korának valamennyi politikusa, publicistája és moralistája együttvéve.
Az 1812-ben született nagy angol író mindössze 58 évet élt, és gyermekévei jórészét – nincstelen hivatalnok apjával együtt – az adósok börtönében töltötte. Belülről ismerte meg azt, amiről szerencsésebb társai csak az iskolában tanultak.
Az adósok börtöne régi római intézmény. A pénzszerzés ősrégi módjával a kölcsönnel, a nélkülöző polgárok már akkor is éltek. Számolniuk kellett a visszafizetés törvényszabta következményével. Ha az adós hivatalos felszólításra sem fizetett, a praetor, az ókori Róma igazságszolgáltatásának első tisztviselője maga elé idézte és átadta a hitelezőnek hatvan napi szolgaságra. Ha addig sem törlesztette adósságát, hitelezője eladhatta rabszolgának, vagy meg is ölhette.
A római XII. táblás törvényt átvette a keresztény középkor, majd az újkor is. Fogság, bilincsbeverés várt a fizetésképtelen adósra. A XIX. század közepén is fennállott ez az intézmény, így az alkotmányosság helyreálltáig hazánkban is.
A szokásrend a következő volt: a nem fizető adóst a hitelező kérelmére letartóztatták és az adósok börtönébe szállították. Nehéz volt pénzt szereznie, hiszen lefogva nem járhatott dolgai után, de alkalmanként kiállhatott a börtön kapuja elé koldulni. A törvényhozók a rokonság áldozatkészségére is számítottak. Ha a számítás nem vált be, reménytelenség őrjítette, esetleg öngyilkosságba kergette a problémáit megoldani nem tudó rabot.
Az állam nem ingyen fogadta börtönébe az adóst. A hitelezőnek kellett fedeznie a tartási költségeket, amelyből nagyon kicsi összeget ötnaponként a hátrahagyott család kapott. Kora reggel már hosszú sorban gyülekeztek az asszonyok kisgyermekeikkel, hogy az engedményezett kolduskrajcárokat átvehessék. A törvény nem foglalkozott azzal, hogy az adósok börtönének lakója a saját hibájából, vagy tőle független természeti csapásoktól, betegségektől lett fizetésképtelen.
Ráth-Végh István kutatásából tudjuk, hogy 1258-ban a franciaországi Ruffec-ben hozott rendelkezés szerint, ha „a pap az adóst a halálos ágyán feloldozná, köteles az adósságát helyette kifizetni.”
Kik voltak az adósok?
Egy 1845. évi statisztikában ezt látjuk: a kereskedők töltötték meg leginkább az adósok börtönét (50 %), iparos 12,6 %, munkás 7,1 %, kishivatalnok 6,4 %, tanár 6,2 %, szabó 4,1 %, katona 3,6 %, művész 2,8 %, diák 2,5 %, író 2,15 %, mérnök, építész 2,4 %, ügynök 0,7 %, szén- és vízhordó 0,7 %, vegyes 2,9 %.
A rosszhírű intézményt századokig tűrték az európai országok, csak a modern jogszolgáltatás szüntette meg.
G. Zs.
(1991/12-1992/1.– téli különszám)
| Cikk nyomtatása
Megosztás
