Fórum

Társaság

 

 

Válságban, halálra szántan, zavaros tudattal

Milyen okokból váltak védtelenné önmagukkal szemben is az öngyilkosságot elkövetők? Mit tehet megmentésükért a szakember, és mit tehetünk mi, akik mellettük élünk? Ezekről a kérdésekről beszélgetünk most dr. Ozsváth Károly professzorral, a pécsi pszichiátriai klinika vezetőjével.

BESZÉLGETÉS AZ ÖNGYILKOSSÁGRÓL

 

Mielőtt elindultam volna a klinikára, rögtönzött közvélemény kutatást végeztem környezetemben arról, ki mint vélekedik az öngyilkosságról. „Gyávaság.” – hangzott az egyik válasz. – „Megfutamodás a problémák elől.” „Bátorság kell hozzá” – ellenkezett vele egy másik vélemény. – „Hiszen az öngyilkos arról a lehetőségről mond le, hogy holnaptól minden jóra fordulhat.” „Nem hiszem, hogy ezt bárki is így mérlegeli” – vélekedett. – „Szerintem ez csak pillanatnyi elmezavar következménye lehet…” A válaszokból persze az is kiderül, hogy azért már mindenki elgondolkodott ezen a témán, foglalkozott így vagy úgy az öngyilkosság gondolatával. Ezen nincs semmi meglepő, hiszen mindannyian kerülünk válsághelyzetekbe, amelyekből olykor igen nehéz, kilátástalannak tűnő kilépni. A többség azonban képes arra, hogy átküzdje magát ezeken a mélypontokon, de sajnos sokan vannak, akik a problémák megoldásának ezt a módját választják. Kik ők?

– Professzor úr! Lehet-e tudatos döntés az öngyilkosság, vagy ez minden esetben – ahogy ezt annyian hiszik – pillanatnyi elmezavar következménye?

– Amióta az öngyilkosságokkal foglalkozom, még tiszta tudatú döntéssel nem találkoztam. Sok biztos halálra szánt öngyilkos, ha sikerül megmenteni, és kifújt belőle az a nagy-nagy indulat, megköszöni az életét, vagy ha ez még veszélyben van, könyörög, hogy ne engedjük meghalni… Mert az a halálelképzelés, ami az öngyilkos fejében él, az a szép, jó, megmentő halál – de ebben a gondolatban nincs benne a halálnak az a rideg, visszafordíthatatlan ténye, amire mi kicsit félve gondolunk.

– Ha valaki válsághelyzetbe jut, és nincs, aki segítsen neki, egyre inkább elszigetelődik, beszűkül. Beszűkülnek a kapcsolatai, a választási lehetőségei, s ilyenkor érzelmileg is beszűkül. Erre mondom én, hogy az öngyilkosság nem tudatos döntés, bármennyire is annak tűnhet, hanem valamiféle rövidzárlat. Ez azonban nemcsak az a bizonyos pár perc. Gondoljon bele: ahhoz, hogy egy vezetékben rövidzárlat keletkezzen, előtte hosszú időn keresztül ki van téve valamiféle behatásnak. Az öngyilkosságnak is van egy hosszú készülődési vonala, és az utolsó pont az, ami a tettet kiváltja.

– De a rövidzárlat oka lehet a vezetékben rejlő hiba is…

– Ha erre gondol: mi az öngyilkosságot nem betegségnek tartjuk, s az efféle problémamegoldás sem a lelki betegekre jellemző, bár náluk azért nagyobb a kockázat. Tapasztalataink szerint az öngyilkosok döntő többsége, 90 százaléka a mindennapi értelemben véve teljesen normális. Mi az öngyilkosságot inkább tünetként kezeljük. Ugyanolyan tünet, mint az, ha valaki leissza magát, a legkisebb aggodalom miatt beszed egy csomó nyugtatót. Mindez eszköz lehet válsághelyzetbe jutott ember problémáinak valamilyen – hozzáteszem: célszerűtlen – megoldására.

– A 15 évvel ezelőtt indult országos beilleszkedési zavar kutatási program azért jött létre, mert észrevették, hogy Magyarországon az öngyilkosságok aránya drámaian emelkedik, ahogy növekszik az alkohol okozta halállal elmúlók és a lelki betegek száma is. A kutatás előfeltételezése az volt, hogy ezek a nemkívánatos magatartásmódok tulajdonképpen közös gyökérre vezethetők vissza, a kora gyermekkori fejlődési zavarokra. Hogy miért ide? Ez az a folyamat, amikor a kisgyerek megtanulja az együttélési szabályokat, életcélokat választ, megtanulja kifejezni az érzelmeit, kezelni indulatait. És nem mindegy hogyan, mert ez a nagyon gyorsan változó társadalom felfokozott alkalmazkodó képességet kíván egyes tagjaitól. A beilleszkedéshez szükséges megfelelő mintákat azonban nem tudott adni és így a benne élő, e minták közvetítésére hivatott család és iskola nem tudja a társadalom leendő tagjait úgy felkészíteni, hogy az a bonyolultabb helyzetekben is eligazodhasson.
– A minta hiányából adódó deviáns jelenségek tehát – alkoholizmus, kábítószer, bűnözés, öngyilkosság és így tovább – azonos társadalmi tényezőkre vezethetők vissza. A tünet jelzi, hogy valami baj van a társadalomban, de azt is, hogy a társadalom ezeknek a jelenségeknek a leküzdésére még nem készült fel. Nincsenek megfelelő intézmények a lelki válsággal küzdő emberek megsegítésére. A legtöbb ember nem is ismeri fel saját érzelmi feszültségeit, s az ebből eredő különféle panaszokkal – szívdobogás, fejfájás, szédülés – az egészségügyi szolgálatot keresi fel. Ott ezekre a tünetekre megállapítják, hogy mögöttük szervi betegség nincs, de igazi segítséget itt nem kaphat a beteg.

– A beilleszkedési zavarok gyökere tehát a gyermekkorba nyúlik vissza. Melyik ezen belül az a korszak, amely döntő abban, hogy gyermekünkből kiegyensúlyozott lelkű felnőtt lesz-e, vagy maga által is veszélyeztetett?

– A személyiség fejlődése, az én-tudat kialakulása az élet első három évében alapvetően meghatározott. Ha a csecsemő az anyja részéről biztonságot, melegséget érez, vagy ha később, a már egy-két éves gyermekkel szemben bizonyos követelményeket támasztanak, akkor hamarabb megtanulja, hogy saját vágyait, akaratát egy nagyobb cél – itt a szülői szeretet megtartása – érdekében alárendelje. Megtanulja azt, hogy nem mindig az ő akarata érvényesül, tehát hozzászokik ahhoz, hogy a vágyait szabályozza, kudarcait elviselje. Ha azonban nincs meg ez a meleg anyai szeretet, és vele együtt a gyermek fejlődésének megfelelő követelménytámasztás, nincs később harmonikus felnőtt érzelmi élet. Itt, a gyerekkel való törődés arányaiban csúszik el a személyiségfejlődés. Ha túl sok az anyai szeretet, vagy ha túl kevés, egyaránt ártalmas. Tapasztalataim szerint azok veszélyeztetettek mindenféle lelki összeomlásra, akik nem kaptak elég anyai melegséget, akikkel agresszíven, durván bántak, vagy túl nagy követelményt támasztottak velük szemben. Ez mind visszahat, s a személyiség érzelmi fejlődése megreked. Hiába lesz okos ember, érzelmileg a kisgyerek vagy a kamasz szintjén marad. Könnyen sír, nevet, olykor összekeveri a valóságot a fantáziával. És itt jöhet a mi segítségünk. Ha ezeket az érzelmileg kevésbé fejlett embereket – akik nehezebben tudnak közösségbe illeszkedni – jobban el tudnánk fogadni, ha megértenénk, hogy az szenved a legjobban, aki vágyik a kapcsolatokra, de nem tanulta, nem tudja ezt megteremteni, ha el tudjuk fogadni azt, aki nem úgy gondolkodik, aki más, mint mi – akkor kevesebb lesz az öngyilkos. Ha észrevesszük, hogy baj van, megfogjuk a kezét, türelmesen és odafigyelve meghallgatjuk, talán nem nyúl ehhez az eszközhöz.

– Ahhoz, hogy felismerjük, környezetünkben kire kell jobban figyelnünk, tudnunk kell, melyek azok a jelek, amelyek az esetleges öngyilkosság előrejelzései lehetnek. De nem árt azzal sem tisztában lenni, milyen alapvető tulajdonságokkal kell rendelkeznie a lelkileg egészséges embernek. Kérem, segítsen nekünk ebben!

– Az utóbbira én három ismérvet találtam magamnak. Az egyik az együttműködés készsége, ami azt jelenti, hogy a másikat partnernek tudom tekinteni, a vitában az ő érveire is odafigyelek, nem csak a magamét hangoztatom, hogy nem rivalizálok vele, de nem is rendelem magam alá neki. A következő, hogy bele tudom élni magam a másik ember lelkivilágába és észreveszem benne a saját hatásomat. A harmadik pont pedig az indulatok szabályozásának képessége. Aki ezeket a képességeket elsajátította, az könnyebben alkalmazkodik és az emberközi kapcsolatok szabályozásában is jobban boldogul.
– Akikben ezek nem alakultak harmonikusan, azok veszélyeztetettek. S hogy miről ismerhetjük fel a veszélyeztetett embert? Jeleket ad, amelyeket nagyon komolyan kell venni. Például megváltozik a magatartása. Visszahúzódik, kevesebbet beszél. Mintha valamit el akarna rendezni… Időnként utalásokat tesz arra, hogy „Nem bírom tovább! Úgy szeretnék aludni, megszabadulni mindentől…” Ezek azonban nem az öngyilkosság, hanem a válság jelei. De ha már megjelenik az öngyilkosság gondolata is, akkor erről mindenképpen beszélni kell, mert a túlzott védelem néha bajt okozhat. És ha valaki úgy érzi, hogy a másikon nem tud segíteni, kérjen segítséget szakembertől.

– Más jellegű kérdés. Professzor úr, Ön minek tudja be, hogy Magyarország ilyen előkelő helyen áll ebben a szomorú statisztikában, hogy hazánkban mindig ilyen magas volt az öngyilkosok száma?

– Ennek senki nem tudja az egyértelmű okát. Én is úgy gondolom, hogy az öngyilkosság egy történelmileg, társadalmilag hagyományozott problémamegoldás. Mondok néhány dolgot: ha a térképen Miskolctól húz egy vonalat Pécsig, akkor az alatta levő területeken az öngyilkossági ráta mindig sokkal magasabb volt, mint felette. Ez szól amellett, hogy az öngyilkosságot, mint magatartási mintát szinte az anyatejjel szívják sokan magukba, az önsorsrontás gyermekkorban programozódik. Például a más országokba települt magyarok öngyilkossági statisztikája az itthonihoz hasonlatos, tehát a mintát hazulról hozták. Az öngyilkosság nem nemzeti sajátosság, vagy személyiséghez köthető tulajdonság, hiszen nincs öngyilkos személyiség, de van kiegyensúlyozatlan ember. És hogy az önismerete kinek mennyire fejlett, az önértékelése mennyire stabil, az a környezetétől is függ. Attól, hogy kap-e itt más segítséget, vagy a problémák megoldásának ezt a modelljét adják át neki. Bizonyos családokban, mint látja, bizonyos területeken, és bizonyos rétegekben halmozódik az öngyilkosság.

– Melyik ez a réteg? És egyáltalán, kik követnek el nagyobb gyakorisággal öngyilkosságot: a nők, vagy a férfiak, az idősebbek, vagy a fiatalok?

– Nagyobb az öngyilkosság kockázata a férfiaknál, az idősebbeknél, az egyedülállóknál, a betegéknél, a szakképzetleneknél, az alacsony iskolai végzettséggel rendelkezőknél és azoknál, akik az önpusztítás egyéb módját is űzik. A megyei statisztikát évente átlag 1500 öngyilkos esemény jellemzi, amelyből 200 végződik halállal, és a kísérletezők közül is 100 még abban az évben ismétel. A férfiak azok, akiknek a kísérletei leggyakrabban végződnek halállal, s bár a különbség egyre csökken, megindult a nők felzárkózása. Növekedett az öngyilkosságot, vagy kísérletet elkövetők száma is, főleg a fiatal lányok és férfiak körében.
– Ha a foglalkozás szerinti megoszlásban nézzük: a legtöbb öngyilkosságot vagy öngyilkossági kísérletet elkövető a fizikai munkások köréből kerül ki. Ők kapják a legkevesebb támaszt ahhoz, hogy az egyre bonyolultabb világban eligazodjanak, legkönnyebben ők kerülnek válságba, s nyúlnak a környezetükben szokásos válságmegoldó eszközökhöz, például az italhoz, vagy az öngyilkossághoz, gyakran mind a kettőhöz. Ilyen szempontból tehát a külváros népe a legveszélyeztetettebb…

 

(1989. március)

Fotó: Tóth László

Molnár Valéria

| Cikk nyomtatása

Megosztás