-1 ℃ Az élet természetes velejárói
Napjainkban a politikai válságtól az egzisztenciális válságon át az értékek válságáig életünk számos területének krízisét éljük át. A Szegedi Szent-Györgyi Albert Orvostudományi Egyetem Ideg-és Elmegyógyászati Klinikájának Krízis Ambulanciája milyen jellegű krízisekkel szembesül mindennapos munkája során?
Interjú dr. Temesváry Beáta adjunktussal
– Súlyos válságba került emberekkel foglalkozunk elsősorban. A lélektani krízisnek rendkívül sok fajtája ismeretes. Ahogy a kérdésben is utal rá, manapság az állandó normaátrendezések hatására az embereknek nagy százaléka kerül olyan körülmények közé, ahol újra kell értékelniük egész eddigi életüket. Betegeink nagy része öngyilkosságot megkísérelt, vagy öngyilkossági válsághelyzetet megélt személy. Sajnos kevesen figyelnek föl a környezetükben lévő ember krízisállapotára. Ha egy beteg súlyos orvosi diagnózissal szembesül, értesül betegsége krónikussá, vagy gyógyíthatatlanná válásáról; netán elveszti egy hozzátartozóját vagy magzatát – nem is beszélve a párkapcsolati konfliktusokról vagy a növekvő egzisztenciális gondokról –, mindez olyan kritikus pillanatát jelentheti egy-egy életútnak, amelyre a mindennapos munkáját végző orvosnak is fel kellene készülnie.
– Családi orvos, vagy egyéb szerv, intézmény utalja-e be a krízisambulanciára a betegeket, vagy egyáltalán, hogyan juthatnak el a rászorulók az Önök által nyújtott segítséghez?
– Úgy gondoljuk, hogy a krízis- vagy öngyilkosság-veszélyben lévő ember megsegítése olyan alapvető orvosi feladat, mint mondjuk az elsősegélynyújtás. Ezért pillanatnyilag semmiféle beutalót nem kérünk a hozzánk fordulóktól. Sajnos fogalmunk sincs arról, hogy az új társadalombiztosítási törvény nem számolja-e föl eddigi „liberalizmusunkat”. A veszélyhelyzet feloldása után következnek a pszichoterápia, a pszichés segítségnyújtás egyéb, elmélyültebb módszerei. Nagy gondot jelent számunkra, hogy a krízis ellátásban dolgozók közül még senkit nem kérdeztek meg, hogy milyen integráltságban, milyen rendszerben képzeli el a jövőt. Szeretnénk, ha sem a társadalombiztosítás megreformálása, sem egyéb bürokratikus intézkedés nem korlátozna bennünket a jövőben a betegellátásban.
– A Dél-alföld közismerten vezet a különböző devianciák magas számában, s ezek együttes előfordulásának arányában. Ezzel kapcsolatban milyen statisztikákat sikerült összeállítania az Önök munkacsoportjának?
– Talán országosan is a legdrámaibb adatokkal az 1978 óta létező öngyilkossági munkacsoportunk rendelkezik. Közismert tény, hogy az országban e téren legalább két jelentősen eltérő régióval kell számolni: a Dunántúl, Észak-Magyarország alacsonyabb szuicid halandóságú területeivel, illetve a délkeleti országrésszel. Az Alföld, a Duna-Tisza köze és a Tiszántúl a legveszélyeztetettebb terület öngyilkosság vonatkozásában. E régió öngyilkossági halálozása 70-100 százalékkal haladja meg az országos átlagot. Ezzel szemben a másik régió (Dunántúl, Észak-Magyarország) arányszámai nem érik el az országos átlagot, illetve néhol annak alig 50 százalékát jelentve. Rendkívül sok magyarázat, illetve feltételezés létezik az arányeltolódások értékelésére. Én azt emelném ki, hogy szociokulturálisan jelentősen eltérő területekről van szó. Csongrád megyében az előbb említett adatok még regionálisan is kiugróan magasak, főleg öregek esetén. Ez azt jelenti, hogy ha az ország legmagasabb öngyilkossági halálozása az elmúlt években 45-46 százezrelék között mozgott, akkor Csongrád megyében ugyanez a mutató 67 volt százezer lakosra számolva, amelyen belül a községek, falvak 67-70 százezreléket képviselnek, a tanyavilágé pedig meghaladja a 100/100 ezret is.
– Dobranovics Ilona, a Szegedi Kórház alkohológiai munkacsoportjának vezetője évek óta vizsgálja a delírium tremensnek a területi előfordulását, és ugyanezt a sajátos területi megoszlást találja község, falu és tanya vonatkozásában. Ez felhívja a figyelmet a két deviancia összefonódottságára, de arra is, hogy az öngyilkosság korántsem városi vagy nagyvárosi jelenség, ahogy sokan hiszik. Persze nagyon sokat jelent a gyökerek elvesztése, a körülmények megváltozása. Jó példát nyújt erre a cigány-öngyilkosságok alakulása. Míg korábban elvétve fordult elő szuicidium a tradicionális életformájú cigány közösségekben, addig a városban lakók, a megváltozott körülmények között élők közt gyakorivá vált.
– Nemzetközileg is ismert dolog, hogy az idősebb emberek öngyilkossága meghaladja a fiatalokét, de nálunk ezen a területen is van számaránybeli megugrás: a tragikusan jellegzetesen magas öregkori öngyilkossági halálozás, amit a külföldi kutatók „magyar megoszlásnak” neveznek. Ha ezt nézzük Csongrád megyében, az derül ki, hogy a 70 és 80 fölötti korosztálynak olyan drámai öngyilkossági halálozási görbéje van, hogy az előtt döbbenten áll az ezzel foglalkozó szakember. Ez azért rendkívül aggasztó, mert felveti azt a kérdést, hogy vajon milyen körülmények között élnek a magyarországi öregek? Milyen családi előzmények vannak a háttérben, milyen megbecsülés, presztízs, egészségi állapot, társadalmi státusz jellemzi helyzetüket, ha közülük ilyen sokan menekülnek a halálba?
– A Dél-alföld nemcsak a devianciák országos szinten kiugróan magas statisztikájával „vezet”, hanem a régió lakosságának mentálhigiénés tájékozatlanságában is. Miben látja adjunktusnő ennek a legfőbb veszélyeit, és Ön szerint hogyan lehetne javítani ezen a lesújtó helyzeten?
– Visszatérnék a szociokulturális öröklődés fogalmára. Ez azt jelenti, hogy a legtöbb viselkedési, magatartási forma átvivődik az utódokra, mintegy „öröklődik”. Például valaki egy kritikus helyzetre destruktív, esetleg autodestruktív, tehát önmaga ellen forduló agresszív cselekedettel, mint „probléma megoldási sémával” válaszol. Ennek hátterében az a környezetbeli szokásrendszer áll, amelyben az illető él. Hosszú távon tehát az adott terület mentálhigiénés tájékozottságán is múlik, mit örökít át. Felismerik-e az egyének akár saját magukon, akár a környezetükben élőn, hogy krízishelyzetet él meg? Tudatában vannak-e annak, hogy van hová segítségért fordulniuk? Szemléltetésül hadd jellemezzek mondjuk egy tanyavilágból származó tipikus öngyilkos beteget. Legtöbbször izoláltságban él, vagy saját maga alkoholizál, vagy szűk környezetében teszik ezt, rendszerint szűkszavú, általában problémáját megfogalmazni, agresszivitását, frusztrációját kezelni képtelen egyén. Esetében egy sajátos mentalitás ölt testet, ami már csak azért is fontos tényezője a szociális öröklődésnek, mivel Csongrád megye településszerkezetének még mindig jelentős részét jelentik a tanyák. Ez a terület tehát olyan nehézségét jelenti munkánknak, amit a jövendő családorvosok és a szociális gondozók felkészítésével lehetne megoldani, hiszen ez az a világ, ahová a pszichiáter nem jut el, és bár ők a legrászorultabbak, mégis a legritkábban keresnek meg bennünket. Természetesen sokat jelentene a világ tömegkommunikációs eszközeinek felvilágosító munkája is.
– Változott-e az egyes devianciák szakmai megítélése, felfogása, és ebből fakadóan az adott betegségek gyógyítására vonatkozó pszichiátriai, egészségügyi felfogás, tehát az alkalmazandó segítségnyújtás stratégiája?
– A változásban azt emelném ki, hogy kevésbé tabu a deviancia kérdésköre a korábbi évtizedekhez képest. Tudjuk azt, hogy a háborút követő, ill. az 50-es, 60-as évtizedek gondolkodásmódjára az volt jellemző, hogy a devianciát társadalomellenesnek, netán politikai jellegű (bűn)cselekménynek tartotta, igyekezett előfordulásukat bagatellizálni. Az öngyilkosság megítélésével kapcsolatban azt kell kiemelnem, hogy azt világszerte tabuként kezelik. A halál témája általában az, mind a primitív társadalmakban, mind az úgynevezett fejlett nyugati kultúrákban. Ez azt jelenti, hogy nem beszélünk róla, és nem vesszük tudomásul a tényét, főleg amióta a legtöbb országban elszemélytelenedett, intézményesült a meghalás. Külön tabut képeznek az erőszakos halálnemek, tehát a gyilkosság és az öngyilkosság, azaz még nehezebben megközelíthetők ezek a problémák. Ami Csongrád megyét illeti: pl. 1978-ban, amikor öngyilkosságot kutató munkacsoportunk elkezdte munkáját, számos riport és interjú készült velünk, melyek aztán sorban nem jelenhettek meg. Az akkori vezetés úgy ítélte meg, hogy túldramatizálunk elszigetelt jelenségeket. Ennek következtében jelentős időhátrányba kerültünk: gondoljunk csak az Illyési gondolatra, hogy „növeli, ki elfedi a bajt”. Jó lett volna 10-15 évvel ezelőtt szembenézni ezzel a problémával, s akkor most kisebb volna a gond.
– Temesváry Beáta adjunktusnő az elmúlt másfél évtizedben a szuicidológiai munkacsoport vezetőjeként különösen ezen a területen fejtett ki elmélyült elméleti és gyakorlati tevékenységet. Hogyan változott az öngyilkosság szakmai megítélése és a megelőzésre vonatkozó elképzelés?
– Visszatérve a társadalmak általános attitűdjére, mely a halállal kapcsolatos bármely gondolatot tabunak tartja, a legnagyobb változást abban látom, hogy ma hajlandóak vagyunk társadalmi szinten szembenézni az öngyilkosság problémájával. Sőt, még azzal a ténnyel is, hogy az elmúlt évek pozitív társadalmi változásai sem csökkentik ennek a kérdésnek változatlan aktualitását. Szerencsére az orvosi-egészségügyi felfogás is megváltozott, az öngyilkosság megítélésében. Bármennyire hihetetlen, eddig az orvosi felfogást is az előítéletek és tabuk határozták meg. Így tehát én az egészségügyön belül is haladásnak ítélem meg az előítéletek leépülését.
– Munkacsoportunk öngyilkossággal kapcsolatos beállítódása, felfogása is sok változáson ment keresztül, ahogy tapasztalataink, kutatási eredményeink és munkamódszerünk megváltozott, finomodott. Az első években azt tapasztaltuk, hogy sok ember lényegében nem látható pszichés megbetegedés nélkül kísérel meg öngyilkosságot. Úgy tartottuk, hogy mintegy 50 százalékuk lelki értelemben „egészséges”. A későbbiekben képessé váltunk az egyre finomabb pszichés jelenségek, eltérések megfigyelésére, s már úgy látjuk, csupán néhány százalékra tehető azok száma, akik egészséges lelkületük ellenére olyan fokú egzisztenciális vagy egyéb túlterhelést szenvednek, melyre az életből való kilépéssel, vagy annak szándékával válaszolnak. Az ismét növekvő gondok, egzisztenciális problémák mellett nem tudhatjuk persze, hogy nem nő-e ismét a közeljövőben az „egészségesek” aránya. Jelenleg általában az enyhétől a súlyosig terjedő pszichés elváltozások széles skálája dominál. Ha egy ilyen, lelkileg akárcsak kis fokban is sérült személy adott szituációban egy őt specifikusan terhelő komoly konfliktussal, stressz-tényezővel találkozik, akkor nagy a veszélye annak, hogy öngyilkossági krízisbe kerül.
– A múlt évben egy szegedi alkohológiai ankét kapcsán fény derült arra, hogy az Egészségügyi Világszervezettől az alkohol megbetegedések gyógyítása módszertani és anyagi segítségben részesül. Más területek, pszichés megbetegedések is számot tarthatnak-e a WHO hasonló támogatására?
– Erkölcsi értelemben feltétlen számot tarthatnak, hiszen mi magunk is (1986 óta) egyetlen kelet-európai, WHO szuicidológiai munkacsoportként tevékenykedünk. Azért hangsúlyozom az erkölcsi támogatást, mert anyagi támogatásban nem részesülünk a WHO részéről. Sőt, az egyes munkacsoportoknak biztos anyagi feltételekkel kellett rendelkezniük ahhoz, hogy csatlakozzanak ehhez a nemzetközi kooperációs munkához – nagy jelentőségű, nemzetek közti összehasonlító vizsgálatról lévén szó. 1988-ban Magyarországon – sőt ebben a témában Európában is – ugyancsak elsőként Szegeden zajlott az a WHO szakértői értekezlet, amelynek már kifejezett célja az volt, hogy preventív stratégiákat dolgozunk ki az öngyilkossági kísérletek leszorítására. Sajnos, egyre sürgetőbb lenne az anyagi támogatás is. Több alkalommal hiába pályáztunk, hogy további munkánk számára is anyagi alapot teremtsünk. Hiába az „erkölcsi elismerés”, ha esetleg a közeljövőben nem tudjuk miből finanszírozni vizsgálatainkat. Két pályázatunkat utasította el a társadalombiztosítás, ugyanakkor a hasonló témában általuk támogatott munkacsoportok hozzánk jönnek kiképzésre vagy továbbképzésre.
– A WHO mellett az Ön munkacsoportjának, mely más külföldi munkacsoportokkal, vagy intézményekkel sikerült kapcsolatot kiépíteni?
– Jó a munkakapcsolatunk a würzburgi idegklinikával, ezen kívül régi kapcsolat köt a halleiekhez. Legújabban pedig az öngyilkosság és a munkanélküliség összefüggéseinek vizsgálatában az egyik legnevesebb német kutató központ – mely ugyancsak a WHO kutatócsoportok közé tartozik – a Mannheimi Zentral Inrtitut für Seelische Gesundheit jelentkezett kooperációra. Ennek kiépítése folyik jelenleg.
– Temesváry Beáta saját pszichiátriai gyakorlatában, vagy akár „civil” életében milyen jellegű életvezetési stratégiákkal találkozott az elmúlt években, amelyek „felaprózott öngyilkosságnak”, kifejezetten önpusztító életvezetésnek ítélhetők?
– Legelterjedtebb szélsőségeit emelném ki. Az első már szinte orvosi közhely. Menninger ugyanis már 1938-ban felhívta a figyelmet arra, hogy az alkoholizmus tulajdonképpen elnyújtott öngyilkosság. Közismert tehát az alkohol, bizonyos élvezeti cikkek, később a drogfogyasztás rokonítása az önpusztítással, az öngyilkossággal. A másik az, amit Amerikában „munka-alkoholizmusnak” neveznek. A túlzott mértékben munkába fojtott életenergiáknak az a sajátságos változata nálunk is ismert, ami régiónkban nem annyira az ambíciók, mint inkább a kényszer okozta túlterheltséget, túlhajszolt életvezetést jelent. Ennek sajnálatos ellenpontját a növekvő munkanélküliség okozta lelki válság képezi.
– Szakmai rálátása folytán mely képességek, személyiségvonások hiányát tartja a legnyilvánvalóbbnak egy egészséges, „életharc”-képes személyiség kitermelődésében?
– Szakzsargonnal élve elsősorban is a frusztrációs toleranciát emelném ki. A frusztráció akadályoztatást jelent, kényszerű gátat a tervek, célok, ambíciók végrehajtásában, megvalósításában. A tolerancia pedig azt, hogy ennek az „akadályoztatásnak” stressz hatását el tudja valaki viselni anélkül, hogy belerokkanna. Nagyon lényegesnek tartom, hogy a konfliktusokat, melyek az egyén számára akár az előbb leírt frusztrációból fakadnak, az élet természetes velejárójának tartsuk. Megértsük azt, hogy konfliktusmentesség csak a halálban létezik, sőt a krízisekből megújulva, megerősödve győztesen is ki lehet kerülni. Természetesként kellene felfogni, felfognunk, hogy a konfliktusokkal együtt kell élni, problémamegoldási repertoárunkat kell gazdagítani, nem pedig kilépni a nehéz, vagy elviselhetetlennek hitt élethelyzetből.
– Hogyan ítéli meg saját munkakörülményeiket az Ideg- és Elmegyógyászati Klinikán belül: miben szenvednek hiányt, mik azok a tényezők, amelyek előbbre vihetnék a munkájukat, és amik egyúttal segítenének a dél-alföldi régió lakosságának mentálhigiénés felvilágosításában?
– Rendkívül pozitív változást jelentett életükben, amikor kikerültünk a Pulcz utcából. A szegedi Pulcz utcai épület a dél-alföldi lakosság tudatában tulajdonképpen a „tébolydát” jelentette – ez olyan fogalom, mint Budapesten a Lipótmező. Sajnálatos módon mindkettőhöz rengeteg előítélet, stigmatizáltság tapad, amit évtizedek alatt is nehéz eltüntetni. Ezek miatt sok rászoruló inkább elkerült bennünket. Az új klinikai épületben ugrásszerűen megnőtt a hozzánk forduló, krízishelyzetet megélő emberek száma. Tevékenységünk is sokkal hatékonyabb. Nehézséget az okoz, hogy az ország nehezedő gazdasági viszonyaival párhuzamosan csökkennek a támogatás forrásai is, jóllehet a dél-alföldi magas öngyilkossági arányszámot nem lehet lokális problémaként kezelni. Lezárult a devianciakutatási program (a TBZ-kutatás), ám hiába reméltük anyagi konzekvenciákat is jelentő folytatását. Aggaszt bennünket, hogy az anyagi helyzet előnytelen változása és az egészségügyi reform számunkra még nem egyértelmű alakulása ismét növelni fogja az előítéleteket. Amikor a testileg-lelkileg egészséges ember is munkát keres, csaknem illúzióvá válik a lelki problémákkal küszködő ember visszaillesztése a társadalomba. Az utóbbi hónapokban kevesebb beteg keresi fel a Krízis Ambulanciánkat, mintha növekedne ismét a félelem, nehogy betegnek tartsák őket. Pályázataink sorozatos visszautasítását is talán az magyarázza, hogy a társadalombiztosítás is inkább a testi betegek gyógyítását támogatja, mintsem a lelkiekét. Pedig a lelki krízisre az jellemző, hogy nem ismer társadalmi osztályt, státuszt, képzettségi szintet: bármikor, bárkit sújthat, s taszíthat az önpusztítás határára. Azt hiszem, hangosan ki kell mondanom: több figyelmet kérünk!
– A múlt évben megalakult Magyar Szuicidium-Prevenciós Társaság, melynek Ön is elnökségi tagja, talán a jövőben hatékonyan lesz képes támogatni az öngyilkosság-megelőzést, s ez remélhetőleg növekvő anyagi támogatást is jelent majd…
(1993/8-9)
Forgách Ilona
| Cikk nyomtatása
Megosztás
