Fórum

Társaság

 

 

A pénztelenség akkor a legnyomasztóbb, ha tudja az ember, hogy van pénze, csak elfelejtette hová rakta. Na persze, mint rejtekhely, a dunna ki van zárva, lévén Ték Artúr könyvtári alkalmazott már hosszú évek óta csak pokróccal takarózott.

S a pokrócok közül is azzal a fajtával, ami az őszi hűvös hajnalokon már nem bírta megtartani Ték Artúr testmelegét, ekképpen mindig hajnalban kelt. Tulajdonképpen azért választotta ezt a pokrócot, mert könyvtári munkája során, rengeteg szabadidejében sorról sorra, polcról polcra bújta a könyveket, mindamellett, hogy írójuk remekelt vagy sem, Ték Artúr teljesen odavolt a hajnalok leírásától, a lassan gomolygó hideg párától, a kusza bozótosok tetején szőtt pókhálókon megcsillanó napfénytől, s mindattól az eleganciától és szépségtől, amellyel az írók behatoltak a hajnali fényviszonyok titkos világába. Egyébként a könyvtári alkalmazott egész eddigi életét álomszuszékként töltötte, ezért is nem vitte többre – ahogy mások becsmérelték lustasága miatt –, s ezért vásárolt vékonyka plédet, hogy a hajnalok nyitott ablakon beáramló hűvöse felébressze, s véget vessen eddigi életének. Akkor még nem gondolta, hogy a hajnalok iránt érzett elragadtatása szenvedéllyé válik, s minden reggel jegyzetfüzettel az ablaka előtt mélységes gondolatokat vetett papírra.

Kétféle feladatot tűzött ki maga elé: addig jegyzetel, annyi anyagot gyűjt majd össze, mígnem megfejti a hajnalok szépségének titkát, ha ezzel netán kudarcot vallana, akkor pedig olyan leírást készít a hajnalról, amihez fogható nemhogy a világegyetemben, de még a világirodalomban sincs. Munkáját szigorúan titokban tartotta, még legodaadóbb gyermekkori barátjának, egy néma légtornásznak sem beszélt róla, akivel pedig a szenvedély fellobbanásáig majd minden estét együtt töltöttek, s folyton azt találgatták, ha ez vagy az nem így történik az életükben, akkor vajon mi lett volna a folytatás. A téma kimeríthetetlennek látszott, az utóbbi időben azonban Ték Artúr mindegyre elmaradozott a találkozókról.

Egyik nap egy utazási prospektusokat tartalmazó – talán tévedésből, talán nem – dosszié került az egyik polcra, amelybe kíváncsian belelapozott a könyvtári alkalmazott. A jókedvű turistákat keletre, Ausztrália és környékére csalogatták a képek; az árak persze olyan magasak voltak, hogy Ték Artúr fejében meg sem fordult, netán elgondolkozzon valamelyik ajánlaton. A végén már csak pörgette a prospektust, de egyszer csak megállt, visszalapozott, mintha látott volna valamit. Visszalapozott: Hajnal-szigetek, ezt látta, s egész testét elöntötte a hidegrázással kevert bizsergés. Ára: 85 ezer forint. Maga mellé tette a székre és hosszasan elgondolkodott: ez rengeteg pénz. Aztán még egyszer a képre nézett és újra végigfutott rajta a hideg. A képen szolgálatkésznek látta a fényeket, s a tenger fölé nyúló sziklákat, hogy azonnal fogalmazni kezdett magában. Ide el kell mennem mindenképpen.

Ettől a naptól kezdve Ték Artúr lázas pénzgyűjtésbe kezdett. Még arra is képes volt – tudta, a havi 8 ezer 500 forintjából élete végéig se gyűjtene össze elegendő pénzt –, hogy néha egy-egy vaskosabb lexikont kicsempésszen a könyvtárból és a külváros egy eldugott antikváriumában értékesítse. Lassan gyűlt a pénze, de szenvedélye tovább éltette és meg is tartotta benne a reményt. Mikor már negyven ezret összeszedett, iszonyatos félelem kerítette hatalmába; mi lesz, ha egy éjszaka, netán nappal kirabolják, s odalesz az eddigi fáradozása, koplalása. Jókora könyvtárat tartott otthonában is Ték Artúr, ezért azt a tervet eszelte ki, hogy a pénzt sok apró részletre bontva a könyvei közé rejti, majd egy listát készít arról, hogy melyik két könyv közé rejtette, s e cédulát is berakja két könyv közé, amelynek a helyét ismét egy cédulára írja, amit karórája jókora számlapja mögé csúsztat.

Mikor nap mint nap az órájára nézett, egyszerre látta az idő közeledtét, mikor útra kelhet, a szaporodó pénzt, s azt is, hogy élete vége felé járva egyre csak fogy az ideje, s nem akarta úgy itt hagyni ezt a világot, hogy meg ne fejtse a hajnalok titkát. Már csak néhány ezer forint hiányzott, kölcsönkérni nem akart, hiszen akkor valami kitudódna, hogy mire kell neki az a pénz, pletykálni kezdenének, s akkor vége, így pedig titokban a jövő héten befizetheti a pénzt az utazási irodában.

Nagy készülődése előestéjén a tízes híreket hallgatta, mikor felkapta a fejét, a bemondó a Hajnal-szigetekről beszél: „Ma hajnalban heves vulkáni tevékenység kezdődött a Hajnal-szigeteken, és délután fél háromkor a heves rengések következtében elsüllyedt a szigetcsoport. A tudósok eddigi felmérései szerint a Hajnal-szigetek körülbelül ötven év múlva emelkedik ismét a tenger fölé.”

Ték Artúr tekintete elhomályosult, aztán az órájára nézett, sírás környékezte, és tudta, ez az óra már nem méri neki azt az ötven évet. Lecsatolta kezéről, berakta egy dobozba, ráírta a címet: Hajnal-szigetek, s aztán még egy megjegyzést: ötven év múlva kézbesítendő.

(1992/7)

Podmaniczky Szilárd

| Cikk nyomtatása

Megosztás