Fórum

Társaság

Gerzson napja van., 2012.02.22, Szerda -1 ℃   

Amikor apa hazajött, megvédett. Azt mondta, majd kijavítom. Sokszor kiküldtek. Hallottam, hogy veszekednek. Olyankor sírni se mertem hangosan. Egyszer anya elvette a lakáskulcsomat. Sokáig kellett csengetnem, mire beengedtek. A bácsi nagyon kedves volt hozzám. Legközelebb nemcsak csokit adott. Babát és orvosi táskát ajándékozott nekem. Aztán eltűnt. Anya, ha kértem, átengedett játszani a szomszéd Karcsikához. Akkoriban nagyon sok barátom volt. Apát ritkán láttam, de jött egy fiatalabb bácsi. Én nyitottam ajtót. Kezembe nyomta a csokor virágot. Kezitcsókolommal köszönt, ötszáz forintot adtak, hogy sétáljak be a városba. A cukrászdából süteményt hoztam, vissza se kellett adnom az aprót. Tavalyelőtt elvittek a nagymamához. Még sohasem láttam, azt hittem, nincs is nagymamám. Elég öreg már, de jó volt a házában. Ittam kecsketejet, a kemencében kenyeret sütöttünk. Ott aludtam a padkán, úgy hívják. A fáról rengeteg eper hullott a földre. Mezítláb szaladgáltam, a talpam alatt szétmállott, csupa kék lett a lábam. Megkergettek a pulykák, mert fütyültem nekik. Én úgy fütyülök ám, akár a fiúk. Mire iskolába kellett járni, apa jött értem. Azt mondta, ketten maradtunk. Most itthon dolgozik. Sokat vagyok egyedül, mert munka után is magamra hagy. Sajnáltam, mikor elesett az előszobában. Bevonszoltam a szőnyegre, és betakartam. Azt mondta, hogy anya rossz. Ha én vásároltam a vacsorát, hozni kellett egy üveg bort is. Azon a napon utána mentem a kocsmába. Nem mondtam semmi rosszat, csak azt kérdeztem, hogy miért nem vesz nekem legalább csokit. Akkor adott száz forintot. Kértem, jöjjön haza, és mondtam, hogy a régi bácsiktól még hajas babát is kaptam. Kinevették a részegek, eljöttünk onnan. Köszönöm, most már jól vagyok.
Szeretném meglátogatni a nagymamát.

***

Az orvoshoz kísértem a feleségemet. Hat hónapos terhes volt. Dél körül járhatott az idő, amikor hangos szitkozódásra figyeltünk föl a kockaház sarkánál. A férfi magához parancsolta a hét év körüli kislányt, és egy hatalmas pofont adott neki. Aztán még egyet. Olyan erőset, hogy a gyerek megtántorodott tőle. "Apuka ne bánts!" - ordította, de nem futott el. Látszott rajta, nagyon fél, máskor is kaphatott hasonló verést. "Csinálsz-e még egyszer ilyet?" - őrjöngött a férfi.
"Nem, nem, megígérem!" - zokogott a gyerek. Hiába fogadkozott, az apja ököllel az arcába sújtott. Elvágódott a betonon. Fölforrt bennem a vér. A jelenet tovább folytatódott. A férfi teljes erejéből rugdosni kezdte az ösztönösen összekuporodott kis testet. Borzalmas volt hallani a tompa puffanásokat. Ekkora brutalitást már nem tudtam elviselni. A feleségem elfordult, sírógörcsöt kapott. "Menj oda, csinálj valamit" - kérlelt. Tehetetlennek éreztem magam. A téren rengeteg autó parkolt. Az egyik gépkocsi nyitott motorházfedele alatt mélyen az autóba hajolva egy kék köpenyes alak matatott. A történtekre kilesett a lemezfedél mögül, aztán nyugodtan folytatta munkáját, mint aki semmit sem vett észre. A padon is ücsörögtek hárman, köztük szintén volt férfi. Az emeletes házból többen kinéztek a kiabálásra. Nehezen szántam rá magam a beavatkozásra, nem vagyok verekedős típus. Megmondom őszintén, féltem. És úgy éreztem, egyedül vagyok. Gondoltam, szólok az autót bütykölő férfinak, vagy a padon ülőknek, hogy segítsenek. Mégsem szóltam, mert láttam a közömbös arcokat. Mikor elindultam a gyerekét rugdaló apa felé, mintha kiürült volna a tér. Talán a szája is habzott dühében. Csak filmekben láttam ilyen vandalizmust. "Állat!"- azt hiszem, így mondtam, halkan. "Mit vétett ez a szerencsétlen kislány?" - kérdeztem. Ekkor állon vágott. Alig ért, mert számítottam rá és elkaptam a fejemet. Visszaütöttem, nem lehetett más válasz erre a bemutatkozásra. "Mars fel a lakásba!" - ripakodott ellenfelem a gyerekre, de az fájdalmasan nyöszörgött és mozdulni sem bírt. Közben a feleségem megnyomta valamennyi csengőgombot, fellármázta az épület lakóit. Sok ember összesereglett. Végre közös erővel megfékeztük tombolásában ezt az őrültet. Valaki a tömegből orvoshoz vitte a gyereket. Később hallottam, hogy májzúzódása lett. Másnap kerestem a házban azt a tagbaszakadt férfit, aki segített, de nem találtam. Állítólag nem ott lakott. A házfelügyelő mondta, hogy a kislány kórházba került. Tőle tudtam meg ennek az embernek a nevét, s az alapján jelentettem föl. Nem a rendőrségen, hanem a gyámhatóságnál. Hogy vegyék el tőle a gyereket, inkább neveljék intézetben. A házfelügyelő szerint, ez nem az első eset volt. Egyébként panaszkodott a gyerekre, hogy rossz. De hát ki tehet erről elsősorban?

***

Mi jogon avatkozik, kérem az én magánügyembe egy utcai járókelő? Mit tud ő a sorsomról? Törődjön a saját bajával. Az én gyerekemet úgy nevelem, ahogy bírom. Hogy az utcán történt? Ott értem utol. Ha fönt a lakásban elkapom, nincs semmi probléma, de elszaladt előlem. Vitte volna magával az anyja? Az utcasarokra? Az ügyeletes palijához? Nem az én hibámból váltunk el. Én tisztességes életet élek kérem, nekem ítélték. A feleségemben kurva vér folyik, visszavágyott a régi életébe. Nem utálom én a gyerekemet. Hirtelen felindulásomban tettem. Egy kortyot sem ittam akkor, igaz, hogy akartam. Utánam jött az italboltba, engem röhögött az egész társaság. Nem szóltam semmit, szépen hazamentem. De otthon megint felingerelt, rajtam követelte az anyját. "Miért küldted el az anyukámat?" - így hisztériázott. Nagyon beidegesedtem. Szerettem a feleségemet, megbocsátottam korábbi életét, a későbbi botlásait is, mégis elhagyott. Azóta padlón vagyok. Én bocsánatot kérnék ettől az embertől is, nem tudom, hogy történt ez az egész. Helytelenül cselekedtem. Egy pillanatra olyan érzésem támadt, mintha az anyját rugdalnám. Vagy az anyja stricijét, meg a legújabb kandúrjait. Tán már meg is bolondultam. Lehet, nem tudom. Nem jól van ez így, ez az élet, kérem...

(1978)

Rózsa Imre András