-1 ℃ Mondd, neked nincs barátod?
- Mondd, neked nincs barátod? - kérdezte egyszer Boldizsártól az asszony, amikor a férfi már elmúlt negyven éves, a gyerekük meg éppen kijárta a középiskolát, és az utolsó, hosszú vakáció idején sorra hordta föl a házhoz cimboráit.
Az asszony ekkor vette csak észre, hogy mennyire unja Boldizsár állandó otthon ülését, derékfájásos panaszait, s ekkor tűnt csak föl neki igazán, hogy mennyire gyűlöli férje semmirekellő magatartását, ahogy heteken keresztül minden délután legyeket, szúnyogokat csapkod, vagy éppen cipőpucolással köti le magát. Igen, elhidegültem tőle - ez járt mind gyakrabban az eszében.
Boldizsárt mellbe vágta a kérdés, annál is inkább, mert felesége ezzel érzékeny pontjára tapintott, s minthogy hasonló kérdés még nem hangzott el majdnem húszévi házasságuk alatt, a meglepetéstől hirtelen válaszolni sem tudott. Az asszonyt azonban bosszantotta a dolog - mármint a kérdés megválaszolatlansága - olyannyira, hogy újra megismételte:
- Mondd, neked nincs barátod?
Boldizsár idegesen csoszogott ide-oda rojtos szélű papucsában a pár négyzetméternyi előszobában, és úgy tett, mintha most is legyekre vadászna, pedig nem volt már egy fia légy sem az egész lakásban, csak szétkenődött vérfoltjuk virított a falon, meg a szürke linóleumon hevert itt-ott néhány légytetem. Úgy érezte, fél ettől a nőtől.
- Ha-allo-od? - emelte föl hangját az asszony, s ideges hőhullám futott át testén. Elnyújtott, furcsa kérdéséből némi gúny hallott ki, s ha arcán nem is látszott, belülről azért mosolygott, enyhe kárörömöt melengetve lelkén. Micsoda pipogya fráter - gondolta. Csak trónol az ülepén napestig, meg csapkod, lábbelit bokszol, ceruzát hegyez és virágot locsol, míg más a hivatal után is a kapitalizmust építi, gyűjti a javakat a családjának. Igaz, ha küldi, elmegy a boltba, a piacra, de este hamar a falnak fordul és hortyog hajnalig.
Boldizsár továbbra is makacs hallgatásba burkolózott, s összeszorított fogakkal, fájdalmas képpel tűrte, hogy felesége harmadszor is a szemébe mondja:
- Mondd, neked nincs barátod?
A férfi szabályosan megdöbbent a gúnyosan csillogó vagy inkább fenyegető szemek láttán, de még mindig úgy tett, mintha mi sem történt volna, s közben szinte észrevétlenül szedelőzködni kezdett. Az asszony megérezte, hogy valami nagy hibát vétett, zavarában majdnem a konyharuhával törölte meg a száját.
- Mi bajod, hová mész? - kérdezte férjétől, aki a rekamién ülve a cipőfűzőjével foglalatoskodott.
- Nincs nekem semmi bajom, csak sétálok egyet - felelte a férfi, de hiába hatott látszólag megnyugtatásként ez a válasz, hangja tele volt kétségbeeséssel, lelke mélységes sérelemmel, mert megalázta, méltóságába gázolt az, akitől a legkevésbé várta. Terror ez, bizony, valóságos lelki terror - füstölgött magában s összezavarodott benne minden, hiszen azelőtt házias, jó embernek tartotta őt asszonya, még dicsekedett is vele rokonságának. Lám, lám, sejthettem volna, hogy előbb-utóbb olyan fúriává válik, mint az anyja - meditált tovább belső hangján a férfi.
De nem sokáig tartott Boldizsár elkeseredése, mert a háromszor megismételt, már-már fenyegető kérdés föltevése után jó fél órával döntő változás történt életében. Céltalan bolyongása közben ugyanis betért egy ismeretlen mellékutcába, ami tulajdonképpen nem is volt ismeretlen, hiszen nap mint nap előtte járt el, azonban végig még sohasem ment rajta. Kis híján fölbukott a kiálló kockakőben, amikor valaki hátulról elkapta a vállát.
- Vigyázzon, még elesik! - mondta barátságosan a férfi, s Boldizsár miközben megköszönte e támogatást, valamint a figyelmeztetést, alaposan végigmérte az idegent, mivel a bozontos szakáll és bajusz mögött egy régi ismerőst vélt fölfedezni.
- Hát te vagy az, Lapát? - tegezte le egyből a férfit, akivel a téren valaha együtt rúgták a bőrt, és akire ezt a fura nevet azért ragasztották, mert nyurga ujjaival, hatalmas tenyerével úgy el tudta kapni a labdát, mint más földi halandó a röpködő legyeket.
Lapát néhány másodperc alatt felocsúdott, és színlelt boldogsággal vonta keblére hanyagul öltözött néhai osztálytársát, akivel annak idején sohasem volt jó viszonyban, de most ennyi év után, ki emlékszik már egy-két összezördülésre.
- Te pedig Boldizsár, ugye? - mondta, vagy inkább kérdezte határozatlanul, mert még mindig nem volt biztos benne, hogy ez az ismerős küllemű személy valóban Boldizsár-e, netalántán ikertestvére, akivel számtalanszor összeverekedett, és akit mind a mai napig szívből utált, s akit mellesleg Barnabásnak neveztek.
- Hát ki lehetnék más? - örvendezett Boldizsár, s abban a pillanatban már tudta, hogy elkezdődött valami új, valami régóta várt esemény az életében, egy találkozás, ami változást hoz negyvenegynéhány éves fejére. Hónap vége lévén, kissé furdalta ugyan a lelkiismeret, amiért elhozta otthonról a család utolsó ötezresét, azonban a harmadik nagyfröccs után csakhamar túladott e gyötrelmen.
Lapát dióhéjban előadott, két és fél évtizedet átfogó élettörténete bővelkedett izgalmakban, kalandos utazásokban, nőkről, szeretőkről, válásokról, újraházasodásokról szóló sztorikban, így Boldizsár szüntelenül rendelte a nagyfröccsöket, nehogy a mesélő torkán akadjon a szó. Amikor a zenekar is játszani kezdett, Boldizsár már nem gondolt többé a másfél szobás lakásban asszonya és a nagy gyerek társaságában eltöltött unalmas délutánokra, a tévénézéssel tarkított, egyhangú estékre, helyette inkább vacsorázhatnékja támadt.
Szaporodtak előttük az üres poharak, mígnem egyszer a prímás is fölfigyelt a két mulatozó vendégre. Boldizsár csillogó szemekkel, felszabadultan énekelte, hogy száz forintnak ötven a fele, miközben széles mozdulatokkal vezényelt a népi zenekarnak, s nem sajnált még egy ötszázast sem a barna képű hegedűs szivarzsebébe gyűrni. Fél nyolc táján a pincér megelégelhette Boldizsár és Lapát hadonászását, mert hívás nélkül megjelent, s jegyezni kezdte keskeny számolócédulájára a fogyasztást. Boldizsár, miután kifizette a cehhet, így szólt:
- Gyere, bemutatlak az asszonynak!
Húzta maga után Lapátot, s útközben betértek a közeli presszóba, ahol Boldizsár egy üveg jobbfajta muskotályt vásárolt, megszabadulva utolsó forintjaitól.
- A barátom - mondta otthon a feleségének Lapátra mutatva, és imbolygó léptekkel elindult a nappali szoba felé, szívélyesen invitálva régi cimboráját.
- A találkozásunkra - töltött a poharakba, s mit sem törődve asszonya vészjósló tekintetével, koccintásra emelte a vastag falú ivóalkalmatosságot. Felesége mintha ekkor érezte volna meg az égi csapást, felugrott, kitárta a szekrénysor felső ajtaját, s a polcon felhalmozott fehér lepedők közé túrt.
- Jaj istenem! A konyhapénz! - sikoltott föl fájdalmasan, és kezében az üres borítékkal vad hisztériázásba fogott. Minden kiderült azonnal, így hát Lapát kénytelen volt fejvesztetten menekülni, Boldizsár pedig reggelig hallgatni a szűnni nem akaró asszonyi patáliát. Nem jutott el tudatáig a dolgok lényege, hogy mekkora bajt csinált, mindenesetre másnap, kora reggel, zúgó fejjel és karikás, kialvatlan szemekkel elindult, hogy valamelyest jóvátegye nagy-nagy vétkét, hogy pénzt kérjen kölcsön, s ezáltal adósa, lekötelezettje maradjon valakinek.
- Elegem van belőled és a barátaidból! - szakadt ki egy napon az asszonyból a zokogás, amikor a leszázalékolt derekú Boldizsár már jóval túl járt az ötödik ikszen, és az elmúlt tíz év folyamán elitta az eszét, meg rendszeresen a rokkantnyugdíját.
- Elegem, érted? Elegem! - folytatta sírós hangon az asszony, és a következő héten benyújtotta a válópert.
Boldizsár pedig fittyet hányva minderre, fölkereste Lapátot, s a többi jó barátját, hogy sokadmagával elüsse az unalmas délutánok, s a szitkozódó asszonya társaságában tévénézéssel tarkított esték egyhangú szürkeségét. Bár elüldözték, boldog volt, végre boldog, hogy meglelte barátait s visszanyerte szabadságát.
Amikor pár év múlva albérleti magányában kilehelte lelkét, utolsóként e szavakat rebegte: "Van barátom..., voltak barátaim..."
(1978)
| Cikk nyomtatása
Megosztás
